Valeryon Ashryver - Ranger utakon

4. Rész

A csatatér közelről még szörnyűbb volt, mint távolról. A legtöbb test szinte a felismerhetetlenségig összeégett. A lángok után nem maradt más csak por és hamu, földet vér és holttestek borították. Egyetlen quel'dorei sem érdemelt ilyen szörnyű halált. Valeryon az egyik áldozathoz lépve letérdelt. Érzete, hogy könny szökik a szemébe, ahogy végignéz rajta. Első ránézésre a férfi alig léphette túl a 200-dik életévét. Túl fiatal volt még a halálhoz. Egy elf élhetett akár 3000 évig is, ehhez lépest ez a férfi még szinte nem is élt. Csendben gyászolta, miközben társai mögötte szomorú tekintettel szemlélték a kapitányt. Az ilyen esetek mindig eszébe juttatták, hogy épp ugyanúgy halandók, mint az emberek.
 - Kapitány! Ott mozgást látok! - Valeryon azonnal abba az irányba nézett, amerre Ansel mutatott.
 - Mozgás!
A mágus férfi félig öntudatlanul lengette bal karját remélve, hogy valaki észreveszi. Jobb oldala másod és harmadfokú égési sérüléseket szenvedett, azonban az élni akarás tovább dolgozott benne. Amint észlelte körülötte a mozgást erőtlen nyögésekkel próbálta jelezni a helyzetét.
 - Ne beszéj! Itt vagyunk, minden rendben lesz.
Valeryon utált üres ígéreteket tenni, azonban bármit megtett volna, hogy ennek a bátor katonának bátorságot és biztonságot nyújtson. Átkozta a gondolatot, hogy nincs most vele gyógyító, vagy az egyik alkimistája a táborból.
 - Tábornok...? Te vagy az...?
 - Dorian, keresd meg a tábornokot! Azonnal! - fordult helyettese felé, azonban egy hang félbeszakította.
 - Már itt vagyok. Calen, gyorsan tedd a dolgod!
Calen azonnal Valeryon mellé sietett. Biztatóan a lányra mosolygott, mielőtt a sérült mágusnak szentelte volna figyelmét és szaktudását. A lány nem tudta, hogy a papnő emlékszik-e rá, de ez most egy kicsit sem érdekelte. Felállt, helyet adott a papnőnek és társaihoz fordult.
 - Keressetek még túlélőket! Egy óra múlva itt találkozunk.
Dorian látta, hogy kapitánya most nincs a helyzet magaslatán. Nem szívesen hagyta volna most egyedül.
 - Valeryon...
 - Nem Dorien! Nem kell bébiszitter. Másoknak most nagyon szükségük van segítségre, mint nekem. Indíts!
A fiú beleegyezően bólintott és a rangerek tekintetével a hátukba váltak szét. Valeryon egyedül maradt. Csendben figyelte Calen munkáját, közben végig magán érezte Sylvanas pillantását. A Windrunner Village látogatása után sokat gondolkozott azon, amit Dorien mondott, de sehogy sem jutott dűlőre saját magával. Ránézett a tábornokra és egyenesen szembe találta magát Sylvanas kékjeivel. Alaposan végigmérte Sylvanas arcának minden négyzetcentiméterét, de semmi. Dorien állítása és a saját emlékei közt semmi összefüggés volt. Biztos volt benne, hogy azelőtt sosem találkozott ezzel a nővel.
 - Beszélhetnénk? - jött a kérdés a tábornoktól, ami egy kicsit felébresztette.
 - Persze.
Egymás mellett sétálva eltávolodtak a tömegtől, hogy teljesen magukban legyenek. A lány azt hitte a tábornok csak az általános dolgokra kíváncsi. Mit keresnek itt? Hogy kerültek ide? És a többi. Már egy sor választ összegyűjtött magában az ilyen esetekre épp ezért nem aggódott.
 - Meglepett, hogy itt találkozunk újra. Tudod... már régóta kereslek. Tudom, hogy te vezeted az erőben élő elfeket.
Valeryon meglepetten nézett Sylvanas-ra amikor az nekidőlt az egyik fának. Nem számított rá, hogy a tábornok ilyen nyíltan közli vele, hogy utána kutat.
 - Megtisztelő, hogy a nagy ranger tábornok időt tölt a kutatásommal. És most mik a tervei tábornok? Elfogat és a király elé dob illegális erdő használatért?
Sylvanas elmosolyogott. Akaratlanul is elképzelte a szituációt, amit a lány felvetett.
 - Nem. Tudom, hogy csak a sanyarú sorsú ifjakat viszed magaddal, hogy aztán remek emberekké neveld őket. Kazuki remekül teljesít Lor'Themar alatt és rengeteget mesélt, ahogy megmentetted és felnevelted. Kiváló ranger lesz egy napon.
Újabb döbbenet. Kazuki említése Valeryon-ba fojtotta a szót. Tudta, hogy nincs garancia arra, hogy társai idővel nem mesélnek korábbi életükről és erre már jóval előre felkészült. Ugyanakkor jó érzés volt hallani a fiúról és nehezen rejtette el arcáról a büszkeségét.
 - Viszont soha nem árulta el a neved. - Sylvanas mélyen a lány szemébe nézett. Nem kellett feltennie a kérdést, Valeryon jól tudta, hogy a tábornok a nevére kíváncsi. Érezte a vívódást magában. A nevének felfedése komoly következményekkel járhat. Az elfek úgy tudták, hogy Valeryon meghalt, vagy legalábbis eltűnt nem sokkal a szülei halála után és a lány szerette volna, ha mindenki megmaradt volna ebben a hitben. Azonban a tábornok őszinte, szinte kérlelő pillantása lassan megtörte a lány elhatározását. Azok a meleg szemek egyfolytában csak azt suttogták neki, hogy megbízhat Sylvanasban. Mélyet sóhajtott mielőtt megszólalt volna. Úgy döntött ebbe a bizalomba helyezi az életét.
 - Valeryon... Ashryver.
Az Ashryver név mindig is hatalmas sziklaként nehezedett a vállára. Gyerekként rengeteg szabállyal, felelősséggel és méltósággal járt, amit a táborban sikeresen maga mögött hagyhatott. Azonban ismét érezte azt a sziklát, ahogy Sylvanas kikerekedett szeme rá nézett. Kezdte megbánni, hogy bizalmat szavazott neki. Sylvanasban a név hatására millió emlék játszódott le a fejében, mintha egy mozit nézne. A kislány, aki mindig vele volt, akit tanított, együtt nevettek, sírtak és játszottak és a nő, aki előtte állt lassan összeolvadt a szeme előtt. Tényleg ő volt az. A legjobb barátja, akit elveszített és most újra itt állt előtte. Csendben Valeryon-hoz lépett mielőtt szoros ölelésbe vonta. Valeryon ledermedt. Silvermoon ranger tábornoka őt öleli és nem értette miért. Hirtelen eszébe jutott Dorien.
 - Te... ismersz engem? - Sylvanas megfagyott és elhúzódott. Keze a lány vállán pihent.
 - Igen. Együtt nőttünk fel. Azt hiszem sok mindent kell mesélnem neked Valeryon. Ígérd meg, hogy többé nem bujkálsz előlem.
A lány ösztönösen bólintott, mire a tábornok ismét megölelte.