Valeryon Ashryver - Ranger utakon

13.Rész

A felvonulás mindig is az egyik leglátványosabb része volt az egész ünnepségnek. Quel'Thalas népe élő sorfalként gyülekezett a kijelölt útvonal, hogy akár csak egy pillanatra is, de láthassák hőseiket, akik mindent kockára tesznek az épségükért. Természetesen Sylvanas volt, aki a legnagyobb népszerűséget tudhatta a magáénak, de Lor'Themar, Halduron és még sokan mások is kaptak eleget a rajongásból. Akadtak, akik céltáblát a fejük felett lóbálva reménykedtek egy-egy nyílvesszőben, amit elrakhatnak emlékbe. Valeryon felettébb furcsának találta ezt szokást és úgy tűnt ezzel nincs egyedül. Ugyanis még senki nem törte meg a sort azzal, hogy a menet közepén álljanak neki célba lőni. A megbeszéltek szerint Silvermoonban lesz a bemutató helyszíne, ahol a királyi család is részesülhetnek a rangerek tudásának. Kék szemeit az élen lovagló Sylvanas-ra szegezte, aki mosolyogva, büszke testtartással integetett az elfeknek. Még ebből a szemszögből is a tábornok volt a menet csillaga. Az elfek büszkesége. Az ő barátja, tanítója és védelmezője. Védelmező. Valeryon soha nem akarta, hogy bárki is vigyázzon rá, de Sylvanas akarva és akaratlanul is betöltötte ezt a szerepet. Soha nem fogja elfelejteni, amikor a lordaeroni herceg kérése ellenére kiállt mellette.
 - Lassan elérjük a fővárost. - szólalt meg mellette egy férfihang. Odanézett és kérdőn felvonta a szemöldökét.
 - Te is itt vagy? Nem tudtam, hogy halandókat is meghívtak erre az eseményre.
Nathanos homlokát ráncolva meredt a ranger hadnagyra. - A tábornok jóváhagyásából vagyok itt, mellesleg te épp annyira halandó vagy amennyire én. Egy nyíl a szívedbe és kampec.
 - Az lehet, de ne felejtsd el, hogy körülbelül két és félszer olyan idős vagyok, mint te.
 - Na ja, egy vén banya vagy...
 - Hékás!
Nathanos a kezével próbálta elfolytani nevetését, ahogy a lány arcára nézett. Valeryon szigorú, morcos pillantása hamar eltűnt és kis idő múlva már együtt kuncogott a férfival. Miután kinevette magát, a hadnagy ismét a hosszan kígyózó bámészkodók sorára nézett. Szerette így látni a népét. Békében és biztonságban. Az erdőben töltött különcként leélt évei mintha meg sem történt volna, de jól tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni azt az időt.

Silvermoon-ba érve a lelkesebb íjászok, már fel is készültek, hogy megmutathassák mit tudnak, de még nem jött el az ideje. A jelenlévők rendezett fegyelemmel várták a királyuk érkeztét. Anasterian nem is váratott magára sokáig.
- Quel'dorei! Népünk születése akkor kezdődött amikor e földre érkeztünk sok-sok évvel ezelőtt. Elődeink magukban hordozták a mágia iránti hitüket és szeretetüket. Hittek benne, hogy jó célokra használva nagy dolgokra vagyunk hivatottak. Magukkal hozták a Végtelenség Forrásának vizét, hogy általa megteremtsék a saját erejük forrását, amit mi Sunwellként ismerünk. A kútból erőt merítve felépítették nemes királyságunkat és elnevezték Quel'Thalas-nak. Ennek emlékére gyűlünk most újra egybe. Az Alapítás ünnepe!
A király beszéde mindenkire hatással volt és egy emberként éljeneztek. Az elfek büszkék voltak hazájukra és ez látszott is az arcokon. Valeryon is ugyanígy érezte magát. Magában hálát is adott a titánoknak, hogy ide született és Quel'Thalast hívhatta a hazájának. Végül Anasterian hivatalosan is megnyitotta az ünnepséget és mindenki ment a maga dolgára. A legtöbben természetesen a tréning bábuk fele.
- Meghatottnak tűnsz. - jött egy hang a háta mögül. A fiatal elf megfordult és a már a jól ismert gyönyörű kék szemekbe nézett. Sylvanas tekintete fogva tartotta a hadnagyét.
- Ennyire látszik? Már bánom, hogy 80 évet vártam, hogy eljöjjek erre az napra.
- Örültem volna, ha eljössz.
Valeryon kétkedve meredt a tábornokra. - Kétlem, hogy megismerték volna.
- Úgy gondolod? - lépett közelebb a lányhoz Sylvanas és a füléhez hajolt. - A toborzáson is egyből felfigyeltem rád.
Valeryon zavarában félre nézett, nem akarta Sylvanas szeme elé tárni áruló testének látható bizonyítékát, amely kiült az arcára. A tábornok azonban nem a rossz megfigyelő képességéről várt híressé. A lánynak sokkal előtt kellett felkelnie, ha rejtegetni akart előle valamit. Imádta, hogy ilyen hatást tud elérni nála. Elmosolyodott, felemelte a kezét és ujjával lágyan végigsimított a hadnagya elpirult arcán. Valeryon összerezzent.
 - Előlem semmit nem rejthetsz el Kis Ranger. Jól tudom, hogy élvezed a közelségemet.
 - Már te is?... - Valeryon kitágult szeme és lefegyverzett tekintete újból visszatalált Sylvanasra. - Azt hittem ez a becenév csak szűk körökben ismert.
 - Nem vagyok süket a körülöttem történő dolgokra. A harcosaim nem titkolják, hogy mit gondolnak rólad. - Sylvanas elvette a kezét és a gyakorlóbábúk felé indult. -  Kövess kis vadász, ideje használnod is a fegyveredet. Gondolom nem csak dísznek van a hátadon. 
Valeryon egyetértően bólintott. Két lépéssel lemaradva követte a tábornokot és őszinte csodálattal figyelte, ahogy az elf leemeli hátáról a fenséges fegyverét, nyilat illeszt a húrra és magabiztosan céloz a bábúra. A többi ranger is figyelemmel kísérte Sylvanas-t, ahogy megfeszíti az íjat és pontos lövést ad le, egyenesen a bábú fejébe. A tábornok büszkén kihúzta magát, ahogy a következő nyiláért nyúlt. Tudta, hogy mindenki őt nézi, de tekintete csak a célpontra koncentrálódott. Újabb pontos lövés. Valeryon egyenesen a szomszédos bábúra nézett és elöntötte az izgalom. Sylvanas mellé állt, példáját követve felvette a lövő állásást és íja megfeszült, ahogy lövésre készült. A nyíl szédítő sebességgel hagyta el a fegyvert, egyenesen a cél közepéig meg sem állt. Nem is gondolkozott, egyik lövés követte a másikat, tökéletes szinkronban dolgozott Sylvanas-sal. Szinte megfeledkezett a nézők felől jövő beszélgetésekről. Tegezéből a nyilak gyorsan fogytak. Az utolsó három nyilat egyszerre helyezte a húrra. Megdöntötte az íjat és lőtt. A három nyíl egyenesen a célpont fejébe, szívébe és ágyékába csapódott. Ezt már gyakorolta egy ideje és büszke volt, hogy ez volt az első, amikor mindhárom nyíl pontosan oda szállt, ahova akarta. Leengedte az íját és elégedettem mosolygott. A néma csendet az elfek lenyűgözött elismerése váltotta fel.
 - Ez elképesztő volt mester, hol tanultad ezt? - Valeryon kérdőn nézett a rajongástól csillogó szemekbe. Kazuki most először hívta őt mesternek, de úgy döntött nem foglalkozik ezzel a megszólítással. 
 - Alina sokszor lőtt így.
 - Valóban... - szólt közbe Sylvanas - de ez kapitányi szint, és legtöbbször csak 2 nyíl talál telibe. Pont ezért nehéz.
Valeryon nem tudta eldönteni, hogy ez most fenyítés, vagy elismerés volt-e a tábornokától. A kiképzésben nem véletlenül fektettek hangsúlyt a fokozatosságra. Ha egy ifjú, túl hamar és túl gyorsan tesz szert új és veszélyes képességekre, az könnyen katasztrófába is torkolhat. Főleg ezzel a lövéssel, egy célt tévesztett nyíl megsebesíthet, vagy meg is ölhet valakit. Valeryon-t Sylvanas tanította, de még meg sem említette a hármas lövést, mint lehetséges tanulni valót. A lány hirtelen nagyot nyelt és elszégyellte magát. Sylvanas mintha csak a fejébe látott volna, észrevette a megbánását. 
 - Csináld újra. - mondta egyszerűen, és kihúzott három nyílvesszőt a tegezéből. Valeryon meglepetten nézett rá, de végül elvette a nyilakat. Nyugalmat erőltetett remegő tagjaira és mélyeket lélegezve húzta fel ismét az íját. Megismételve mozdulatait, ismét tökéletes lövést adott le. A nyilak alig pár milliméterre csapódtak a legutóbb kilőttektől.
  - Elképesztő. Még egy hadnagytól sem láttam, hogy ennyire uralták volna az újat és a nyilakat. - lépett közelebb Lor'themar, majd alaposan végig mérte Valeryon-t. - Nagy potenciál van benned.
- Kételkedtél valaha is benne Ranger Lord? - nézett a férfire Sylvanas.
- Magad választottad ki és edzetted tábornok. Soha nem kételkedtem az ösztöneidben.
Idő közben felbukkant a Sunstrider család is és a palota előtti lépcsőn néztek le a népükre. Az elfek a királyra szegezték vibráló kék szemeiket és a lépcső előtt kezdtek gyülekezni. Érződött, hogy fontos esemény van készülőben. Valeryon összeszedte nyilait, tegezébe helyezte őket és a tábornok oldalán csatlakozott a farstriderekhez. Jobbnak látta, ha követi a tömeget.
- Itt az idő. - suttogta Sylvanas.
A ranger hadnagy már épp kérdezte volna, hogy miről van szó, ám félbeszakította Anasterien mély, határozott hangja. 
- Mindannyian tudjátok, hogy hazánk védelmezői mit meg nem tesznek, hogy békességben élhessünk. Hagyományként tarjuk már fenn évek óta, hogy néhány rangerünk, ma itt mindenki előtt új szintre léphessen. - Anasterian ekkor Sylvanasra fordította figyelmét. - Windrunner tábornok. Quel'Thalas meséket zeng bátorságodról és elhivatottságodról. Áruld hát el, kik azok, akik megérdemlik, hogy itt kaphassák meg új tisztségüket.
Sylvanas előre lépett és büszkeséggel a szívében hajtott fejet a király előtt. Mindenki árgus szemekkel követte minden mozdulatát.
- Királyom, büszkén állíthatom, hogy bármelyik rangerem elég méltó lenne erre a megtiszteltetésre, hisz egyikük sem fél bármit kockára tenni, hogy az elfek hazáját megvédjék.
Valeryon mosollyal az arcán figyelte az eseményeket. Soha nem hitte volna, hogy így zajlik egy előléptetés. Őszinte örömmel hallgatta, ahogy két társának neve is elhagyja a tábornok ajkait. Mindkét ranger Lor'Themar osztagába tartozott. Alig pár perccel később már hadnagyként álltak a király előtt. Arcukon öröm, míg szívükben büszkeség és a vágy, hogy ne okozzanak csalódást. Még 3 elfet szólítottak Alina és egyet Halduron csapatából.
- Végezetül a saját csapatomból kívánom Valeryon Ashryver-t kapitányi rangra és Nathanos Marris-t Ranger Lord-á emelni.
Micsoda? A lány azt hitte rosszul hallott. Ő, mint kapitány? Itt valami félreértés lehet. Döbbenten meredt Sylvanasra, tagjai lemerevedtek.
- Ashryver? Nocsak, mintha a történelem megismételné magát. Jól sejtem, hogy a jobbkezedként fog szolgálni? - kérdezte önelégülten Kael'thas herceg.
- A ranger hadnagy bizonyította tehetségét és rátermettséget Kael'thas. Túllépett már a hadnagy szinten.
- Nem vagy kicsit elfogult Windrunner?
- Elég legyen fiam. Ha a tábornok úgy ítéli meg, hogy a lány alkalmas a pozícióra, akkor bízok a döntésében. - szólt közbe a király, majd magához intette Valeryon-t. A fiatal elf lassan indult meg és minden egyes lépésére ügyelnie kellett, hogy ne bukjon orra és ezzel hozzon szégyent Sylvanasra. A tábornok bíztatóan mosolygott rá, ami kicsit enyhített a szorongásán. Térdre ereszkedett az uralkodó előtt, szemeit a földre szegezte, ahogy előtte minden társa. Jól tudta, hogy most ugyanazt az utat tette meg, amit édesanyja sok évvel ezelőtt.
- Jól emlékszem, mikor Derana Ashryver állt ugyanazon a helyen, mint most te. Mintha most őt látnám, ugyanaz a tűz érződik belőled, ami benne is megvolt. Emelkedj fel a királyod előtt hadnagy. - Anasterian megvárta, míg a lány engedelmeskedik, majd folytatta. - Windrunner tábornok bizalmat szavazott neked. Kész vagy tovább vinni édesanyád örökségét? 
 - Igen felség.
 - Örömmel hallom. Viseld az új címed büszkén, íjad védje a védteleneket, nyilaidtól rettegjenek ellenségeink Ashryver kapitány. - ezzel a szóval a király a lányhoz lépett és átnyújtotta a kapitányi tabardot. Valeryon készségesen elfogadta, miközben szíve a torkában dobogott. A háta mögött sorra érkeztek a gratulációk és éljenzések, amik könnyekig meghatották. Le sem tudta venni a szemét az anyagot ékesítő quel'dorei címerről. A hazája, a népe, az élete. Minden benne volt ebben a szimbólumban, ami az egész lényét meghatározta és kedves volt neki. Anasterian ezután visszafordult Sylvanas-hoz és kérdőn ráncolta a homlokát.
 - Visszatérve az előbbiekre tábornok. Jól értettem, hogy egy embert kíván Ranger lord-á emelni? Nem közénk való, miért hiszed, hogy ilyen kitűntetésben kellene részesíteni?
 - Minden tisztelettel felség, Marris már bebizonyította tehetségét és hűségét a népünk iránt. Úgy hiszem, hogy úgy lenne helyén való, ha Quel'thalas viszonozná valamivel azt, amit értünk tesz.
 - Semmivel nem tartozunk egy embernek. Ő jött ide, legyen hál elég az, hogy megtűrjük magunk között. - lépett közbe Kael'thas herceg is, aki igencsak felháborítónak találta még csak a felvetést is, hogy Nathanos ranger lord legyen. 
Valeryon bölcs módon csendben maradt, úgy érezte ez a vita nem tartozik rá, pedig még őt magát is meglepte azzal, hogy Sylvanas-nak ad igazat. Azonban soha nem gondolta volna, hogy a tábornok a végletekig képes elmenni ezért az előléptetésért. Hirtelen el sem tudta képzelni, hogy mi motiválja. Ennyit jelentene neki ez az ember? Ez a vita még jó pár percen keresztül folytatódott és a tömeg is lassan nyugtalankodni kezdett. A többség ugyanúgy ellenezte Nathanos kinevezését, mint maga a herceg, de a tábornok elhatározása sziklaszilárd volt és végül megnyerte ezt a csatát. A királyt végül megnyerte érveivel és bár nem örömmel, de kinevezték a férfit is.
 - Ez nagy hiba volt. - hallotta fél füllel népe elégedetlenségét. - Soha nem fogok rá lord-ként tekinteni.
Ahogy hátranézett, hogy lássa kitől jönnek ezek a szavak, hirtelen elhallgatott, de az arcok nem titkolták az elégedetlenséget. Úgy érezte kötelessége orvosolni ezt a helyzetet, elvégre ma fontos volt. Odalépett a tömeg elé, minden szem rá szegeződött.
 - Megértem, hogy elégedetlenek vagytok, elvégre még nem tette be lábát ember a földünkre, nemhogy a fontosabb tisztségeink közé. Azonban vannak köztetek olyanok is, akiket ez az ember mentett meg. - Itt szemével közvetlenül az egyik férfire nézett. Az elf láthatóan értette a célzást és zavartan elfordította a fejét. - Gondolom senkit nem kell emlékeztetnem, hogy ez az ember a rangerek közé tartozik, ráadásul, a tábornokunk pártfogoltja. Ha megkérdőjelezitek a döntését, azzal a tekintélyét és rangját kérdőjelezitek meg és ezt én, mint kapitánya és jobb keze ezt nem hagyhatom. Remélem nem akartok gondot okozni azoknak, akik az életüket tették fel a védelmetekre?
Valeryon érezte, hogy az erdőben tanúsított magatartása akaratlanul is kezd megmutatkozni. Nem akart ugyanúgy tekinteni ezekre az elfekre, mint hajdan a tanítványaira. Muszáj volt különválasztania a kettőt, azonban látta, hogy az a pár mondat, ami az imént elhagyta a száját hatással volt a tömegre, a felé irányuló tekintetek megszelídültek és tisztelettől csillogtak. Kezdetnek nem rossz. Megfordult, és most egyenesen Nathanos-ra nézett. Kék pillantása tele volt néma ígéretekkel és szigorral. A becsületemet ajánlottam fel a védelmedért, ajánlom, hogy ne bánjam meg. Nathanos egy bólintással üzent köszönetet, majd a ceremónia véget is ért. Az árusoknál ismét megteltek a sorok, folytatódtak az íjász bemutatók, minden visszatért a rendes kerékvágásba. Valeryon még időzött egy darabig Silvermoon-ban mielőtt úgy döntött, hogy egyelőre elég volt a mulatságból. Szerencsére senki nem kérdezte meg, hogy hova tart és miért, amiért nagyon hálás volt. Úgy érezte, hogy új rangja csak még nagyobb súlyt helyezett a vállára, de egyben örült is neki. Elhagyta a várost, majd keletnek fordult. Meglepetésére Dorian, Kazu és még 3 ifjú elf várta az övényen. Egyikük sem volt ismeretlen a számára. Mindegyiküket maga mellé vette, mikor a legnagyobb szükségük volt segítségre.
 - Dorian... meglep, hogy látlak és nem az ünnepségen.
 - Én viszont nem csalódtam benned kapitány. Sosem voltál oda a rendezvényekért.
 - Kapitány! - szólt az egyik fiú, aki egyszerű, paladin tanuló öltözetet viselt. - Annyira örülök, hogy ismét így szólíthatlak téged!
 - Igen, igen annyira megtisztelő, hogy régebbről ismerhetünk.
Valeryon-t nem lepte meg ez a fajta lelkesedés, valójában már várta, hogy ismét betalálják őt a régi neveltjei. Örült, ha ismét láthatta valamelyiküket.
 - Én is örülök, hogy látlak titeket.
A következő órákat a barátaival töltötte, visszaemlékeztek az elmúlt időszakra, meséltek arról, hogyan telik az életük mióta elhagyták az erdőt. Valeryon örült a pozitív híreknek és bármeddig el tudta hallgatni a lelkes ifjakat, de valami mégis motoszkált az egész lényében. Elgondolkozta emelte tekintetét a fölöttük bóklászó felhőkre. Bár minden békés volt, az ösztönei mást súgtak. Valami nem volt rendben.