Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

46. Hölgyek

"That I'd fallen for a lie
You were never on my side
Fool me once, fool me twice
Are you death or paradise?
Now you'll never see me cry
There's just no time to die"

Annyira gyönyörű volt, ahogy a táncukkal ki tudtak fejezni ennyi érzést, ennyi mindent, önmagukat, átadni olyan dolgokat, amiket szavakkal talán nem is lehet, üzenetet hordozva minden egyes porcikájuk mozdulatában, esküszöm, elérzékenyültem tőle, de szerintem nem csak én, zseniális volt, egyszerűen csak zseniálisan szép.
A koreográfiájukat bár egymástól távol kezdték, az idő elteltével egyre csak közelítettek egymáshoz, egyre több lett a kézenfogós, a páros elem, a színészi kézmozdulatok, majd a dal végefelé, amikor az akrobatikus elemek hangsúlyossága már elérte a tetőpontot, ezek után újra messze kötöttek ki egymástól, a végpózban is háttal egymásnak fejezték be a táncukat, a karjaikkal mégis vágyakozva hátranyúlva a másik felé, visszanézve egymásra.
Ahogy vége lett a zenének, a két lányt világító fények elhalványultak, ők egészen addig nem mozdultak el, amíg nem lett teljesen sötét megint, majd ahogy visszakapcsolódtak az ez előtt megszokott fények, és véget ért a drámai hatásszünet, akkora tapsvihart kaptak, hogy zengett az egész terem, ekkor pedig felpattantak, vigyorogva meghajoltak egy picit, intettek egyet és kézenfogva leszaladtak a színpadról.
- Hű - szaladt ki a számon, ahogy teljes extázisban pislogva emésztettem a produkciót.
- Nagyon hű - értett egyet Saci bólogatva.
Tényleg hű.
A gálaműsorban Liza és Csenge párosát ezután egy XI. kerületi tánccsapat követte, azt mégegy csapat, egy szóló, és valami környező agglomeráció rock&roll párosa, akik amúgy nem akarok belekötni, de nem budaiak, de mindegy, egyébként ügyesek voltak.
Sacival az egész gálaműsort végignéztük egyhelyben, közben persze végig ettünk-ittunk, halkan sutyorogva kifejtettük egymásnak a véleményünket, majd épp egy jazzbalett-előadást néztünk, amikor rezgett egyet a telefonom.
"Szia Szöszi, kb 5-10 perc, élvezd ki"
Halkan felnevetve válaszoltam.
"Majd azt, amikor itt leszel"
Szóval épp így irogattunk, amikor a mai napon rengetegszer látott bemondó nő ismét feltipegett a színpadra, és belekezdett megint egy újabb jól megírt közhelyáradatba.
- És ezennel a 2021-es XII. Budai Tánckavalkád utolsó produkciójához érkeztünk - jelentette be aztán ünnepélyesen.
"Nemsokára jön elvileg az utsó produkció, csináljunk neked helyet?" - írtam Cassonak, csak mert ha ideér addigra, kész lettem volna beültetni őt magunk mellé.
"Neeem, nem kell, a kezdésre valszeg nem érek oda, a maradékot kibírom állva, az utsó produkciót nem rontom el azzal mindenkinek, hogy beküzdöm magam hozzátok"
"Amúgy hogyhogy van még fellépő?" - írt újra.
"Csúszás volt"
A nő eközben folytatta a betanult kliséket, majd végre rátért a lényegre, úgyhogy elraktam a telefonom.
- Ezennel, záróprodukcióként, ami után kérem, még ne siessenek el, ha tehetik, szólítanám is színpadra a mai napon harmadik alkalommal Szelei Lizát a Dances&Roses táncegyesülettől, a ritmikus sportgimnasztika bemutatójával.
Ez elég volt ahhoz, hogy felhívja a figyelmem, mert bár már kétszer is elámultam Liza tehetségén, az még nem is az igazi sportja volt, amivel szerezte azt a sok-sok díját, ami miatt ennyire népszerű a neve, és már akkor tudtam, hogy most jobban le fog nyűgözni, mint eddig.
Ahogy Liza bevonult, szalaggal a kezében, sötétzöld-fekete-testszínű dresszben, konttyal, sminkkel, amikkel ugyanolyan káprázatosan gyönyörű volt, mint amikor a fehér ruhájában, félig kiengedett hajjal táncolt, elcsendesült a taps, majd lerakta a szalagot valahol, érezhetően előre kiszámítva már, hogy hova, és leereszkedett a kezdőpozíciójába.
A fényeket átkapcsolták, érezhetően az eddigieknél is nagyobb "felhajtást" csináltak az ő záróprodukciójának, sötétzöld ledfények kezdtek világítani a színpad szélén, a terem oldalán, Lizát pedig eleinte csak halványreflektorfény kísérte.
Felcsendült a Crazy In Love egy lassabb, drámai feldolgozása, eleinte csak zongorakísérettel, mire ismét táncolni kezdett, a mai napon harmadszorra.
A dal elején még nem volt nála a szalag, anélkül csinálta a gyakorlatát, átfordulásokat, forgásokat, gurulásokat, lábemeléseket, annyi mindent, amik olyan gyönyörűek voltak, csak nem tudom leírni őket, majd a refrén indulásakor felkapta a szalagját, ezzel egyszerre a fények is megváltoztak, amivel megvilágították, először ugrott egyet, majd forgás közben kezdte "lobogtatni" a szalagot.
A szalagja megjelenésével annyira új színt kerített az előadásába, bámulatos, ahogy hullámzott körülötte, mellette, és miközben azt mozgatta, ugyanúgy táncolt tovább.
Lenyűgöző.
Egyszer pillantottam el a színpadtól, csak megérzésből, pont akkor, amikor az előadóterem ajtajában megláttam Őt, aki épp ekkor érkezett meg, és valószínűleg nem látott engem, mert az előadóterem másik végében voltam, ráadásul sötétben a sok ember között, nem is tudom, én hogy vettem észre őt, sötét kapucnis pulcsiban, farmerban, majd miután végigpillantott a nézőközönségen, az ajtófélfának dőlve a színpadra nézett.
Liza ekkor vette fel újra a szalagját, olyan gyönyörűen forgott ismét, ugrott, táncolt, mindent félretéve, átadva magát a művészetének, a zenének, a mozdulatoknak, én pedig mégegyszer elpillantottam az ajtó felé.
Ott állt, a színpadot, a volt barátnőjét, a régi szerelmét nézve, ahogy mindenkit elkápráztat, köztük engem is, ahogy táncol, szenvedélyesen, annyira szenvedélyesen, hogy tiszta libabőr lettem tőle, és egyszerűen csak, ahogy nézte őt, egyszerre volt kifejezéstelen az arca, és egyszerre láttam pont emiatt valamit rajta, a tekintetén, ahogy nézte, amit nem értettem, bár lehet, hogy nincs is mit értenem.
- Itt van? - kérdezte Saci suttogva, amikor észrevette, hogy egy kis ideje egy irányba nézek, nem a színpad felé.
- Igen - zökkentem vissza a gondolataimból, amiket az érzéseim összevissza kavargása okozott, majd a színpadra pillantottam.

"Got me hoping you'll page me right now, your kiss
Got me hoping you'll save me right now
Looking so crazy, your love's
Got me looking, got me looking so crazy in love..."

Liza eközben a produkciójával folyamatosan fokozta a drámai hatást, az egész teremben síri csend volt a lenyűgözöttségtől, csak taps hallatszott, mindig, amikor valami irtó szép elemet vitt véghez. Mindenki figyelt, mindenki oda volt érte, ez pedig látszólag, függetlenül attól, hogy ez valószínűleg már a sokadik ilyen alkalma, mintha folyamatosan csak erősítette volna, egyre elszántabb lett, egyre jobban beleélte magát, lehunyta a szemét, egy pillanatra se szakítva meg a figyelmét, mint ha csak ő lenne az egész világon, és amit csinál, mindent kizárt, egyszer se nézett le a színpadról.
Az utolsó refrén dallama alatt érte el az előadása a tetőpontját, a létező összes energiáját bevetette rá, elképesztő skilljei voltak, sok egymás után, a leglátványosabbak, látszólag a legbonyolultabbak, sokkal lendületesebbek, mint eddig, a szalag mint valami csillagot a fénye, úgy követte a mozdulatait, folyamatosan hullámozva, szinte végig kísérte a taps, gyakorlatilag én nem mertem levegőt venni, majd a dal lezárásakor, az utolsó hangra Liza beállt a végpozícióba, a szalagot pedig hagyta, hogy lassan lehulljon körülötte a földre.
Pár pillanatnak kellett csak eltelnie, az egész előadóterem óriási tapsviharban tört ki, sikításban, a színpadot megvilágító előadási fények visszaváltottak az alapba, Liza pedig magabiztosan mosolyogva felállt, felszedte a szalagot, és most először nézett végig a nézőközönségén, végigpillantva mindenkin, néhány emberen egy fél pillanattal tovább időzve, majd levonult a színpadról.
- Ez durván jó volt - pislogott Saci döbbenten - Úúúristen.
- Nagyon Úristen - értettem egyet őszintén elnevettem magam - Mondjuk eddig is ezt mondtuk rá, de ez...
- Ez mégúristenebb volt - fejezte be Saci helyettem.
- Az, te jó ég - hitetlenkedtem tovább, majd az ajtó felé pillantottam.
Nem volt ott.
*****************************************
Folytatás következik!