𝐘𝐞𝐥𝐥𝐨𝐰 | Jilix | ✓

009

𝘗𝘢𝘱𝘦𝘳 𝘏𝘦𝘢𝘳𝘵𝘴

𝐉𝐮𝐧𝐠𝐤𝐨𝐨𝐤

00:00 ──────── 𑑏 ─────── 03:23

◃◃  𝄁  ▹▹
↻⇄

– Jisung, én megértem hogy nincs kedved semmihez, de nem haladsz előrébb, ha egész nap ott fekszel. – zavarta meg a szoba mélységes csendjét és sötétségét Chan, ahogy benyitott.
– Amúgy se haladok előre. – hangzott a felelet. A szőke ebből megértette hogy a másik jelenleg nem vágyik a társaságára, ezért visszacsukta az ajtót, ezzel újra sötétséget eresztve a szoba lakójára.

Jisung két napja az ágyon feküdt és a plafont nézte, ami már csak azért sem volt hasznos cselekedet, mert a redőnyök le voltak húzva, így sötét volt; ebből következik hogy semmit nem látott, de talán nem is akart látni semmit. Zavarta a kint lévő napsütés, és az utcáról beszűrődő vidám emberek zaja. Zavarta hogy mindenki boldog, csak ő nem. És igen, zavarta az is, hogy a világ haladt előre, ő pedig egy helyben maradt, és semmire nem volt képes.

De hogy is lett volna képes valamire, ha szíve elrablóját meglátta távolodni. Ami nyilvánvaló jel volt arra hogy nem akart vele találkozni. Chan megpróbálta ugyan kimagyarázni a helyzetet, hogy Felix biztosan megijedt a hirtelen találkozás esélyétől, és nem tudta volna kezelni, ezért menekült el. De hát honnan tudhatná Chan, hogy mi járt Felix fejében akkor? Ezt csak maga Felix tudhatja, ezért nem hitte el egy percig se az idősebb szavait. És amúgy is, nem mindegy, hogy miért szaladt el? Nyilvánvaló hogy azért mert nem akart vele találkozni. Ez egyértelmű, a kérdés inkább az, hogy miért? De akárhogy próbálkozott Jisung, semmi pozitív nem jutott eszébe. Talán azért mert az eset egyáltalán nem pozitív.

Egy sóhaj kíséretében, megpróbálta figyelmen kívül hagyni korgó gyomrát, melynek igencsak szüksége lett volna némi élelemre, de Jisung ezt fölöslegesnek találta; az étel arra való hogy legyen ereje csinálni valamit, de mivel nem csinált, és nem is tervezett csinálni semmit, az evésnek sem látta értelmét.

Mennyire másik voltak ezek a napok, ahhoz képest hogy mi történt néhány hónapja. Amikor még mindenki együtt volt. Amikor még Felixet maga mellett tudhatta. Amikor még az volt a legnagyobb probléma, hogy mit nézzenek meg a moziban, vagy hogy mi legyen a vacsora, ami mindenkinek ízlik. Amikor minden nap vidáman sütött be a nap az ablakon, és még az eső sem zavart senkit, mert vagy bent találtak elfoglaltságot, vagy kint őrjöngtek a tócsákban, ami után Chan mindig idegesen szólt ki, hogy meg fognak fázni és azonnal menjenek be.

“ Semmi nem tart örökké. Valaminek a vége mindig valaminek a kezdete. ” – mondogatta Minho nagy bölcsen, és ezzel az észjárással élte a napjait. Az ő személyiségét nézve szokatlan hogy ennyire derűlátó, hiszen ezt senki nem feltételezte róla, mindig morcos arcából ítélve. De mégis igaza van. Jisung azonban nem talált értelmet a mondatban, jelen helyzetben. “ Minek lenne a kezdete Felix távozása? A szenvedésnek? Mert másnak ugyan nem. ” – gondolta Jisung. Sajnos ő nem volt olyan derűlátó mint a nála két évvel idősebb fiú. Sőt, ha valami történt, mindig a legrosszabb dologra gondolt, pedig nem szeretett volna semmire se gondolni. Szorongó személyiségének nem tett jót a stresszhelyzet; olyankor mindig mindent túl gondolt.

“ Mit ronthattam el? Miért menekül előlem Felix? ” – ezen gondolkodott napok óta. Annyira összemosódott minden, hogy néha képtelen volt meghatározni hogy nappal vagy este van, hogy hány óra telt el, vagy hogy alszik e vagy ébren van. Tudta hogy némileg javítana az állapotán, ha kimenne sétálni pár órára, de ahhoz fel kellene öltöznie, rendbe kellene szednie magát, ráadásul itt rengeteg az idegen ember, akik közül senki még csak nem is ismerős, és ez felzaklatná, főleg hogy még meg is bámulnák, mert valószínűleg látszik rajta hogy ászai származású. És még Channak is magyarázkodni kellene... sokkal több energiát vesz igénybe ez az egész, mintha csak ott ülne egész nap a szobában.

Hirtelen a szobát egy vidám dallam töltötte meg, ami Jisungot mozgásra késztette, ami talán jól is jött az órák óta tartó fekvés után. A fiú már bánta hogy nem halkította le a telefonját, amiből a zene szólt, és nem más, mint a legjobb barátjának kedvenc csapata, a Got7 egyik dala szólt. A zene továbbra is ment, kitartóan énekelt, de Jisung csak állt egy helyben, és nézte a készüléket mélyen ott villogott Hyunjin neve. A fiú tudta mit akar, azt is tudta hogy Chan tájékoztatta,  arról viszont ötlete sem volt hogy fel akarja e venni. Jól ismeri őt, tudja hogy mit fog mondani, amint felveszi a telefont, de nem igazán füllött a foga hozzá, hogy meghallgassa. Úgyse segítene.

Így egy szomorú mosollyal kinyomta a zenét, és a készüléket is kikapcsolta. Legszívesebben mindent megszüntetett volna akkor, még a kint lévő, minden bizonnyal aggódó Chant is. Nem akart senkivel sem kommunikálni, de már a tudat, hogy a szőke ott van valahol a házban, zavarta, pedig meg kellett volna köszönnie hogy megengedte egyáltalán hogy ott maradjon pár napig. Ehelyett ő bezárkózik a szobába, és egy szót sem szól hozzá. Pedig Chan semmi rosszat nem tett. Csupán Jisung vetítette rá a haragját a legközelebbi emberre, mert képtelen volt megbirkózni vele.