𝐘𝐞𝐥𝐥𝐨𝐰 | Jilix | ✓

003

𝘊𝘭𝘦𝘮𝘦𝘯𝘵𝘪𝘯𝘦
𝙃𝙖𝙡𝙨𝙚𝙮

00:00 ─────── 𑑏 ──────── 01:58

◃◃ 𝄁 ▹▹
↻⇄

Jisung sírásra görbülő ajkakkal, rémülten állt a sydney-i repülőtéren. A félelem és az új környezet teljesen lebénította, és csak állt ott egy helyben, észre sem véve, hogy jó páran félrelökdösik, és elküldik melegebb éghajlatra, amiért útban áll. Végül erőt vett magán, és átvette a csomagját, valamivel odébb ment, hogy ne álljon az út kellős közepén, és nézte az embereket, akik sietősen elhagyták a repülőteret, egy negyed óra múlva pedig már egyedül volt ott. Még mindig nem tudta felfogni hogy eljött Ausztráliába.

Arra az elhatározásra jutott, hogy nem álldogálhat egész nap a reptéren, ezért elindult valamerre, fogalma sincs hogy merre. De nem lett jobb, minél többet gyalogolt, annál jobban hiányzott neki Szöul. Képtelen volt bármit is szépnek látni, a rengeteg üzletsort, a szikrázó napsütést, a vidám embereket, amiket mindig is keresett Szöulban, vagy a felhőket, melyeket mindig annyira szívesen nézett. Csak lehajtott fejjel ment egyre előrébb, arra amerre az út vezette. Aztán amikor megpillantott a szeme sarkából egy nagy zöld területet, kissé nyugodtabban indult a park irányába, remélve hogy a hely tényleg egy park.

Jisung nem tévedett, valóban egy parkba lépett be, mely tele volt ültetve színpompás virágokkal, rengeteg különböző fajta és méretű fával, sőt, középen még egy hatalmas szökőkút is helyet foglalt. A fiú a szökőkúthoz közeli padra telepedett le, és keserves arccal nézett körül. Mit fog kezdeni magával? Komolyan azt hitte hogy ha idejön, minden rendben lesz? Hogy fogja megtalálni Felixet? Ma biztos nem találkozhat vele. Ilyen állapotban nem. De egyáltalán hol marad éjszakára. Egy hotelszoba biztosan rengetegbe kerül, ráadásul még mindig nem tud angolul, Google fordítót pedig szégyell használni. Hiszen angolul mindenki tud. Hogy lehet pont ő olyan buta hogy ne tanulja meg?

Hirtelen olyan messzinek tűnt az otthona, mintha nem is egy óceán választaná el tőle, hanem egy egész univerzum. Hiányzott az utca ahol lakott, az ijesztő galambok a háztető széléről, a szomszédból hallatszódó hangos zene, az utca nyüzsgése, a park ahová sétálni járt, és ami teljesen más volt, mint az ahol jelenleg ült, és az ismerős környezet. Itt minden olyan idegen, és furcsán tökéletes. Jisung megszokta hogy az apró lakásában nem volt tökéletes élete, ezért azt gondolta, hogy nincs is olyan, hogy tökéletes. De ez az egész hely, mintha azt próbálta volna belé sulykolni, hogy igenis van, ahol minden felhőtlen, és probléma mentes.

A sok ismeretlen arc között, hirtelen feltűnt egy ismerős is, amitől Jisung bepánikolva pattant fel, és elfordult, abban a reményben, hogy az illető nem vette észre őt, de tudta hogy hiába; Christopher egészen biztosan felismerte. De miért van ő egyáltalán itt? Mármint, azon kívül hogy itt lakik. Miért kell pont itt lennie? Jisung gondolt rá, út közben, de úgy volt vele, hogy Sydney nem olyan kicsi város, esélytelen hogy találkozzon vele. Erre rögtön az első helyen egymásba botlanak.

- Jisung? Tényleg te vagy az? - kérdezte, bár Jisungot eléggé felbosszantotta a buta kérdés; persze hogy ő az, és ezt Chris is nagyon jól tudja.
- Szia Chris! Hogy vagy? - fordult felé egy széles mosoly kíséretében, megpróbálkozva a lehetetlennel, azaz hogy elrejtse az érzéseit. Az idősebb csupán egy évet tanult Koreában, de ezidő alatt, mivel ismerte Changbint, Jisunggal és a többiekkel is összebarátkozott, de ezek mellett jó ember ismerő volt, ezért sem volt esélye vele szemben.

- Miért beszélsz hozzám angolul? - zavarodott össze Chris, és látszott rajta hogy fogalma sincs hogy mi történik.
- Csak nem akartalak kizökkenteni a megszokott környezetből. - váltott át koreaira, ezeket a szavakat ugyanis nem tudta volna angolul elmondani.
- Na jó, ki vagy te és hová tetted Han Jisungot? - méregette gyanakodva az idősebb, teljesen jogosan, mert magához képest abnormális volt a viselkedése.
- Kérdezd meg Felixet. - vetette oda durván; tudta hogy nagyon rossz irányba halad a beszélgetés, de nem tudta kezelni az idulatait, rettegett attól hogy az idősebb pillanatokon belül rájön hogy mennyire elveszettnek érzi magát, és bármit megtett volna hogy ezt elkerülje. Számára nem is volt rosszabb érzés annál, amikor valaki, anélkül hogy ő bármit is mondott volna, rájön hogy milyen érzések ostromolják belülről.