𝐘𝐞𝐥𝐥𝐨𝐰 | Jilix | ✓

005

𝘞𝘩𝘦𝘳𝘦'𝘥 𝘢𝘭𝘭 𝘵𝘩𝘦 𝘵𝘪𝘮𝘦 𝘨𝘰?
𝐃𝐫. 𝐃𝐨𝐠

00:00 ─────── 𑑏 ──────── 03:55

◃◃  𝄁  ▹▹
↻⇄

— Hát ez meg mi? — pislogott csodálkozva a vendég, az ablakban ülő madár azonban nem zavartatta magát, egy kekszet csipegetett, időnként felpillantva az érkezőkre.
— Jaj ne. Ez Jake madara. — sóhajtott fel, a szőke, majd a másik ablakot kinyitva kiszólt rajta — Jake! Your bird is here again! — kiabált felfelé.
— Which one? — szólt vissza egy másik hang. Christopher tanácstalanul nézett a szürke papagájra, melynek csupán a farok tolla volt piros, illetve egy hatalmas csőrrel büszkélkedhetett. — The grey one!

— Többször is előfordult már hogy itt volt? — fordult a szőke felé Jisung.
— Persze. Jake egy csomó madarat tart az otthonában, és már mindegyik szomszéd találkozott velük. Persze mindig visszamennek Jake-hez, de ez a szürke Jákó papagáj rendszerint itt tölti a napjait. És állandóan kaját lop. Azt a kekszet is biztos lenyúlta valahonnan.
— Érdekes. — tette le a csomagját a fiatalabb. Még mindig szokatlan volt számára az ablakban ülő hívatlan vendég, főleg mivel megszokta hogy a madarak rémülten röppennek el ha embert látnak.

Az ajtó felől csöngetés hallatszott, majd Chris beszélt valakivel, aki minden bizonnyal Jake lehetett. Aztán pár perc múlva belépett a szobába egy fiú, majd egy bocsánatkérő mosoly kíséretében az ablakhoz ment, a papagáj pedig rászállt a vállára.
— Hi! You must be Jisung! Nice to meet you, I'm Jake Shim! — nyújtotta a kezét, ami Jisung számára szokatlan volt - persze, hiszen Koreában nem így köszöntik egymást az emberek - de azért kezet fogott vele, de nem nézett a szemébe. Tisztában volt vele hogy ez udvariatlanság, de nem kifejezetten rajongott, ha idegen emberekkel kellett beszélgetnie. Jake nem időzött sokáig, elköszönt Christől, majd elment.

A fiú egyedül maradt a hatalmas szobában, ahol csend uralkodott, csak néha néha hallatszott, ahogy egy autó elmegy az úton. Számára ez szokatlan volt, hisz megszokta már, hogy az a szöuli utca, ahol lakott, mindig nyüzsgött az emberektől, és soha nem volt csend. Bár ez egyszer sem zavarta. Kifejezetten nem kedvelte a csendet, olyankor egyedül érezte magát, ezért vált hasznára a nyüzsgő utca és a nyüzsgő szomszédai az otthonában.

Az ablakon kinézve a park tárult elé, ami így, hogy sütötte az alkonyodó nap, különösen szép látványt nyújtott. Jisung nem sokáig gyönyörködhetett benne, gondolatai ugyanis messze röpítették. Felix biztosan hazaért már, mert akármennyire is sokat dolgozott, alkonyatkor már otthon szokott lenni. Ilyenkor már nem csinál semmi különöset, a kedvenc teája társaságában nézi a tévét, vagyis inkább csak keresgél és kapcsolgat, hátha talál valami jót.

Felixet már egészen fiatal korában felfedezték; őt, és a benne rejlő tehetséget. Először akkor, amikor iskolás korában egy rajza első helyezést ért el egy versenyen. Ezek után kezdték el érdeklődni iránta, mert a fiúnak volt tehetsége ahhoz, hogy meglássa azt, amit más nem lát. Szemtelenül fiatal volt - csupán 18 éves - de már volt egy saját kiállítása, és sokszor készített díszletet különböző fotózásokra, ezek mellett még az íráshoz is volt tehetsége, bár ezt nem sokan tudták. Már egy éve tartott körülötte ez a felhajtás, de ő mindig élvezte a számára kiszabott feladatokat, és azt is tudta, hogy mit ne vállaljon el, mert nem lenne mindenre ideje, magántanulóként.

Természetesen soha nem egyedül kellett meghoznia a fontos döntéseket; a menedzsere a nagybátyja, Minhyuk volt, de a szülei is mindig mellette álltak, és sokszor kikérte a véleményüket. Nem utolsó sorban pedig a barátai is sokat segítettek. Ausztrál ismerősei közül Chris állt hozzá a legközelebb, amikor pedig Koreába utazott tanulmányai miatt, megismerte Seungmint és Jeongint, ezáltal pedig az ő barátaikat is, többek között Jisungot, akihez már a kezdetektől fogva más kapcsolat fűzte, mint a többiekhez. Mégis, sokáig tartott nekik elfogadni és elismerni a saját érzéseiket, ezért történt az, hogy majdnem egy évvel azután hogy megismerték egymást, jöttek össze.

Jisung azonban nagyon egyedül érezte magát abban a pillanatban. Hiányoztak neki a barátai, de legfőképp Hyunjin. Ráadásul nagyon szeretett volna találkozni Felixel, de félt attól hogy hogyan reagálna, ha meglátná ott. Minden bizonnyal mérges lesz. De hát mit tehetett volna, ha már szinte fizikai fájdalmat okoz a hiánya? Ezt meg kell értenie a szeplősnek. Főleg hogy ő is ugyanazt érzi.