Pheltia (Sárkányvér sorozat IV. kötete)

Dhalgur

Hosszú, sötét éjszakának néztünk elébe. Gyenge és kiszolgáltatott lettem, és ha Tog nem lettem volna mindvégig mellettem, talán félholtan esek össze. A mellkasomat és szívemet érő fájdalom hullámok lassacskán lecsillapodtak, csupán a bőrömre ragadt vér és a vörösre mázolt pólóm árulkodott arról, hogy mi is történt. Tompán hallottam és homályosan láttam, úgy éreztem, hogy ezerszer rosszabb állapotban vagyok most, mint valaha is voltam Gonzales táborában. 

A világ forogni kezdett körülöttem, és a fülemben egy sípoló hangnak hála, semmit nem hallottam. Remegve vettem mély levegőt, de a vér fémes bűze és Burney áporodott óceánszagának köszönhetően felkavarodott a gyomrom. A morajlásból ítélve, az öreg talán azért jött, hogy segítsen, de hamar sarkon fordult, mármint... Oh istenek, ki fogom dobni a taccsot. Torkomba kellemetlen, szúró érzés kúszott fel, nem... nem szúrt, konkrétan szétmarta a nyelőcsövem. Tog szorítása erősödött a felkaromon, nem hallottam őt, és amikor gondolatban akart hozzám szólni, akkor is csupán elmosódott hangfoszlányokat értettem belőle. A testem lángokban áll, nem kapok rendesen levegőt... a szemeim előtt minden kifakult. El...el fogok ájulni...

Kellemes, hideg érintés nehezedett a homlokomra, amitől megborzongtam. Olyan jó... és hideg... szám csücske aprót rándult, de nem tudtam elmosolyodni. Az arcom és a testem lángokban állt, de legalább a homlokomon itt volt ez a hűsítő érzés. Bágyadtan nyitottam fel a szemem, egy elmosódott alak tornyosult fölém, már-már elveszve a homályban. A hideg érintés elemelkedett a homlokomról, visszatért az égető érzés. Ne, kérlek... ne vidd el... Ajkaim megremegtek, de a torkom túl száraz volt ahhoz, hogy szólni tudjak. Mintha napokig a sivatagban lettem volna, víz nélkül, olyan száraznak éreztem a nyelvemet, miközben az ajkaimba szúró érzés kúszott. Mintha felszakadt volna a szám. Amikor visszatért homlokomra a nedves, hűs érintés, akaratlanul is felsóhajtottam. Kérlek, tartsd itt, ez most jó... Meredten néztem a fölém tornyosuló alakot, de igazán semmit sem tudtam kivenni belőle, csupán a vöröses színben játszó haját. Ed... apró mosolyra húzódott a szám. A távolból morajlás hangzott fel, mint a tomboló vihar, a szél zúgott és a villámok csapkodtak. Szemöldökömet ráncolva hallgattam a zajt, ami egyre élesebbé vált, és egyre nagyobb fájdalmat okozott. Nem vihar volt, valakik veszekedtek.

– Kuss legyen!

Edwin hangja éles dörrenésként szakította meg a tomboló vihart, hirtelen csend lett körülöttünk. A szívem kihagyott egy ütést és ijedten rezzentem össze a hangja hallatán. Ezt az oldalát még sosem láttam, de az erő, ami körbevette őt, rémisztően emlékeztetett arra, ami Lance-t is mindig körbelengte, ha igazán dühös volt. Bocsánatkérően felnézett az égre, majd le a föld irányába.

– Bocsánat, hogy így beszélek... – suttogta maga elé bűnbánóan, majd küldött egy morcos pillantást abba az irányba, amerre nagy eséllyel Ignisék is voltak. – Hülye barmok... itt ordibálnak... – mormogott magában, miközben közelebb húzódott hozzám, így már tisztábban ki tudtam venni az alakját és a szavait is jobban hallottam. Tekintete meglágyult és szája csücske halovány mosolyra görbült, amikor lehajolt hozzám. – Szia, hogy vagy?

– Borz... borzalmasan... – feleltem rekedten, szája csücske ismét mosolyba rándult, de a tekintetéből nem tűnt el az aggodalom.

– Magas lázad van... kapsz gyógyszert, ha nem ájulsz el attól, hogy megpróbállak... – hangja elakadt és szemei villantak egyet, amikor felkapta a fejét. – Merj egy lépést is közelebb jönni, és én magam váglak a habok közé. Megmondtam, hogy magas a láza! Te vagy a legutolsó személy, akinek most a segítségére szükségem lenne!

– Nem fogok benne kárt tenni – szólt Ignis félszeg, csendes hangja valahonnan, ahol nem láthattam őt.

– Ha jól emlékszem...