Pheltia (Sárkányvér sorozat IV. kötete)

Égi vándor

Nem szólt semmit. Csendben, remegve szorongatta a kopott, horpadt kis fémbögrét, amiben frissen főzött tea gőzölgött. Az arca sápadt volt, szinte már hófehér, a sebhelyek még inkább földöntúlibbá tették a megjelenését. Ha nem látnám, hogy remeg, vagy hogy reszketve vesz levegőt, miközben könnyei aláfolynak az arcán... azt mondanám halott. A tekintete üveges volt, halált és pusztulást láttam csupán benne. Aggódva figyeltem őt, soha nem láttam még ilyen állapotban. El volt veszve, össze volt törve. Lehet, hogy eddig is ilyen lett volna, csak a sérült darabokat össze tudta tartani? Segítség kérően felnéztem Burneyre, aki szemtanúja volt mindannak, ami a fedélzeten történt. Az öreg tanácstalanul ingatta meg a fejét. Nem tudott annál többet tenni, hogy főzött egy rumos teát és kerített egy vastag takarót Diablonak. A barátom holtsápadt arcán patakokban folytak alá a könnyek, de már nem szipogott. Bal kezével a hasát átkarolva görcsösen simogatta jobb oldalát, lehet fájdalmai vannak? Vagy kényszer mozgás mindez?

– Megnézhetem? – kérdeztem halkan. A fejét ingatta, nem nézett fel rám. Csupán... segíteni szeretnék.

– Ren... – szólt hozzám Dryl meglepően csendesen. Felpillantottam rá, a fejét ingatta. Ezúttal hangtalanul, csupán az ajkai mozogtak miközben beszélt. – Hagyd őt.

– A barátomról van szó, nem fogom elhagyni ilyen helyzetben... – szisszentem fel dühösen.

Lehet, hogy megtört, hogy elvesztette önmagát, de tudom, hogy szüksége van a segítségre. Morcos tud lenni, és a büszkesége nem engedi, hogy segítséget kérjen, de tudom, szüksége van most arra, hogy törődjenek vele. A két kalóz aprót bólintott, Burney intett a fejével az étkezőből kivezető lépcső irányába. Szerencsére Dryl azonnal vette a lapot és követte a pocakos, féllábú férfit. Mély sóhaj hagyta el ajkaim és leültem Diablo mellé a padra. Bal karommal átöleltem őt, hogy vigasztalóan megsimogassam a hátát, újjabb könnyek csordultak le az arcán.

– Mégis mivé lettem? – szakadt fel torkán a kérdés egy elfojtott zokogás közepette.

– Ez...

– Nem szégyen? – fordult felém elkeseredve. Beharaptam az alsó ajkam. Sötét, mohazöld szemeiben mindent elemésztő fájdalom látott napvilágot.

– Nem szégyen, hogy ez vált belőlem? H-Ha tudnád... ha lenne bármi fogalmad is arról, hogy ki voltam... Hogy ki voltam egykoron! Akkor te sem mondanád... hogy ez nem szégyen. Mert igenis az... Amikor Ignissel bunyóztunk egyet, csak úgy kedvtelésből... páncélban kellett lennem, különben összetört volna. Könnyedén megvert, pedig nem volt jó erőben és még vissza is fogta magát... – zokogott fel teljes elkeseredésében.

– Én megértem, hogy...

– Ezt... te sosem fogod megérteni, kölyök – vágott közbe sötéten. – Mindent elvesztettem. Az egyetlen mentsváram az volt, hogy te életben maradtál... úgy véltem... ha melletted leszek és megvédelek... akkor helyre tudom hozni a dolgokat... akkor megmarad valami kevéske abból, ami valaha is az enyém volt.

– Nem foglak tudni megérteni soha, ha nem engeded, hogy megértselek – mordultam fel. – Bármit kérdeztem, te elfordultál, nem beszéltél a múltadról. Talán okkal teszed, nem tudom... nem tudom, mert nem mondod el. Csupán leszólsz, hogy ne beszéljünk róla, hogy ne kérdezzelek. Ez így nem fog tudni tovább működni. Nem tudok segíteni, ha nem engeded – tettem hozzá mikor felegyenesedtem mellőle és lekaptam hátáról a takarót. Szemei villantak egyet.

– Mutasd a sebet.

– Nem tartozik rád... – szisszent fel. Csupán segíteni akarok! – Nem tudsz segíteni, tele vagyok sebekkel, amikhez szörnyű korok emlékei fűződnek. Nem fogom a múltamat hánytorgatni! Ne akarj emlékeztetni arra a korra!