Pheltia (Sárkányvér sorozat IV. kötete)

Nem törhetsz össze

Az este folyamán Burney nagyban ecsetelte számomra a régi kalóz élet szépségeit. Nem egyszer megemlítve, hogy igazán kár, hogy nem láttam akkoriban Ignist, mert igencsak fess és jóképű fiatal ember volt, akiért ölni tudtak volna a nők. Meg persze őt is sokan meg akarták ölni, mert a korona szolgálatában álló kalóz volt. Ezt nem értettem, szóval az öreg felkötötte a nadrágját, fejébe csapta sapkáját és elkezdte nekem kivesézni a teljes témát. Mint kiderült, itt a kereskedelmi hajók voltak a célpontok, és az uralkodói családok hivatásos kalózokat fizettek annak fejében, hogy azok zsákmányt szereznek a királyi kincstárba. Mivel engedélyük volt kalózkodni, így fel sem köthették őket azokon a területeken, ahol a munkaadójuk uralkodott. Voltak, akik tengerész kapitányokból lettek kalóz kapitányok, vagy éppen fordítva, hogy egy kalóz hivatalosan is bekerült a flotta egyik hajójára, mint kapitány. A végére már teljesen belezavarodtam ebbe az egészbe. Biztos volt benne logika, csak én nem értettem meg.

Sosem tanultunk ilyenekről... úgy érzem néha, hogy semmit nem tudok. A fél életemet a táborban töltöttem el, voltak ugyan órák, de azok is mind a régi korokról szóltak, amikor a hozzánk hasonló félvérek éltek és még nagyban virágzott az ókor. De azóta eltelt több száz év és... rengeteg minden történt. Birodalmak épültek ki és buktak el, véres háborúkat vívtak a halandók. Ember legyen a talpán, aki valaha is ki fogja ismerni magát a történelemben.

Burney megjegyezte, hogy egyszer valami otromba fém halat sodort a tenger a barlangjába, amiről kiderült, hogy valami vízfelszín alatt közlekedő csatahajó volt. Tengeralattjáró, hogy pontosak legyünk. Meg hogy a tenger mélyén hatalmas lufik vannak, amik bombák és ezek ellen a... tengeralattjárók ellen lettek kitalálva. Nem bírtam felfogni mindezt. Oké, hogy párszor már voltam nagyvárosban és repülőt is használtam, meg ott volt az az óceánjáró is... de valahogy... Amikor Gonzales táborában elő kerültek azok a gépek, a repülők, amiket Edwin úgy szeretett vagy azok a fegyverek, amikkel Ace gyakorolt sokszor... Megrémisztettek. Én úgy nőttem fel, hogy van az íj és a nyíl, vannak a kardok, a dárdák és a páncélzat. Hoplitának neveltek, görög harcosnak... De a világ azóta fejlődött és immár semmit nem érnek a kardok és pajzsok... eljárt az idő ezek felett. Mikor szóba jöttek ezek a dolgok, Dryl úgy vélte, hogy beszáll a beszélgetésbe és hogy feldobja a hangulatot, elmesélte mik történtek az elmúlt évszázadokban.

Nem csak én akadtam ki, hanem Burney is. Dryl olyan háborúkról beszélt, ahol milliók vesztek oda, és nem csak a katonák, hanem rengeteg civil is ki lett végezve, mesélt olyan helyekről, amikről soha nem akartam volna hallani. Aztán már csak hab volt a tortán, amikor megemlítette, hogy az amcsik milyen csoda szuper fegyvert dobtak a szeretője régi otthonára, és hogy nem maradt más a városból csupán egy szent kapu, amit nem pusztított el a bomba.

Nem bírtam tovább, ott hagytam őket a kormány mellett, hadd beszélgessék meg mindezt. Rázott a hideg, a kezeim remegtek, a gyomrom felfordult azoktól a képektől, amiket elképzeltem. És félek, a képzeletem messzemenőleg sem azt az állapotot találta ki, ami valójában volt. Biztos, hogy ezerszer szebb volt a kép, amit én láttam a lelki szemeim előtt. A hajóorrba sétáltam, felkapaszkodtam egy kötél segítségével a korlátra, hogy ott foglaljak helyet. A sós, tengeri szellő összeborzolta a hajam, és az arcomba vízcseppeket fújt. A tenger morajlását hallgattam, próbáltam megszabadulni a fejemben felbukkanó képektől, a véráztatta harcmezőktől, a hulla tömegektől, a hatalmas gomba alakú felhőtől, amiről Dryl mesélt. Felsőtestem átkarolva dörzsöltem meg karjaim, rázott a hideg minden gondolattól, ami megfordult a fejemben.

Halk, csilingelő hang ütötte meg a fülem, amire azonnal felkaptam a fejem. Ez a szélcsengő, amit pár órája is hallottam. Aztán felpendült nagyon messze az a húros hangszer is...