Pheltia (Sárkányvér sorozat IV. kötete)

Kisujj eskü

Csendben hallgattam őt, nem akartam közbe kérdezni soha. A maga saját kis tempójában mesélt, néha megakadt, elgondolkozott, máskor a hangja csuklott el könnyek között. Régi, letűnt korokról beszélt. Metta halála után nem volt hova mennie, a világot akarta járni, keresni a szerelmét. Így keveredett bele a kalózok világába is. Egy lepukkadt kikötői kocsmában futott össze Kendállal, az öreg pedig hamar a szárnyai alá vette őt. Amikor ezekről mesélt, boldogan elmosolyodott, szép emlékeket idézett fel. Jó volt látni, hogy nem csupán szörnyűségeket élt meg az évszázadok alatt.

Miután Kendall megnevelte, hogy vérbeli kalóz legyen belőle, saját hajót szerzett magának. Gyönyörű brigantin volt az Emerald, két árbóccal, rengeteg vitorlával. Kecsesebb és jóval gyorsabb is volt, mint az Anyós, aki ha minden igaz, akkor egy három árbócos, böhöm galleon. Habár már Ignis sem biztos ezekben, mert Burney szerette mindig is keverni a típusokból a számára kedvező dolgokat. Minden esetre, csoda, hogy így alig páran el tudjuk irányítani ezt a hajót. Jóval több tagú legénységre lenne szüksége... Mint kiderült számomra, az Emeraldon evezősök is voltak, ha néha szélcsend uralkodott azon a vidéken, ahol közlekedtek.

Szerette a hajóját, a kalandokkal teli életet, szerette, amikor a legénység tagjai vidáman énekeltek. Néha maga is elhitte, hogy az élet szép és minden jóra fog egyszer fordulni. Az sem igazán zavarta, hogy a királyi flottának dolgozott egy idő után. Ezzel biztonságot is adott némiképp a fiúknak, a megbízói védelmét élvezhették. Sokan kedvelték őt, néhányan túlságosan is... így találkozott Sophyllal is, aki a Muréna kapitánya volt akkoriban. Hírhedt női kalóz, aki sokakat a tenger mélyérre küldött. Ignis belátta, hogy bolond volt, amiért azt hitte, hogy könnyedén megússza a dolgot a kis kapcsolatuk után. Büszke vagyok rá, hogy felismerte a hibáit, és igyekszik nem elkövetni ugyanazt a ballépést. Ugyanakkor... szörnyen rosszul érezte magát attól, hogy mindezt felemlegette.

Ahogyan a hajóorrban ücsörögtünk, ő lassacskán, vonakodva minduntalan közelebb húzódott, amikor felkavarták az emlékei. Mikor már elég közel volt hozzám, magamhoz tudtam ölelni, ennek hatására egy halovány mosoly jelent meg az arcán és közvetlen mellém húzódott. Vigasztalóan simogattam a vállát miközben folytatta a történeteit. Elmesélte, hogy a Muréna darabokra szaggatta az Emeraldot, pedig sem a hajó, sem a legénység nem volt hibás, csak is ő. Ha egyszerű ütközet lett volna, akkor talán meg is úszták volna pár karcolással a dolgot. De Sophyl bosszút akart, és alakot öltve, kettéhasította a hajót, majd lerántotta a mélybe, hogy soha senki ne találjon rá többé. Azóta Ignis egy szörnyű sebet visel a hátán, és fogalma sincs hogyan is élte túl mindezt.

– Hosszú idő telt el azóta... – sóhajtott fel, miközben nekem dőlve lejjebb csúszott, hogy fejét a mellkasomnak tudja támasztani. Keserűen elmosolyodtam mindezen, több száz év telt el, Ignis... persze, hogy hosszú idő. Én néha még a reggelimre sem emlékszem, amit aznap fogyasztottam el. Nemhogy ilyenekre. – Sok megfakult emlékem van...

– Semmi baj, megesik az ilyen – suttogtam vigasztalóan, amire felsóhajtott. Hideg volt a teste, az íriszei feketék, mint a korom. Egy tűzokádó zulathris, akinek jelenleg annyi ereje sincs, mint egy egyszerű adardroznak. Szörnyű állapotba került, egy romhalmazzá vált, önmaga árnyékává.

– Egy kavicsos parton tértem akkor magamhoz... – folytatta halkan, közelebb húztam magamhoz, már ha ez lehetségesnek mondható. – Egy fiatal tizenéves suhanc ült mellettem, fogalmam sincs hogyan került oda – tette hozzá egy apró fejcsóválás közepette, majd elmosolyodott magában. – Most képzeld el a jelenetet, én a vérben ázó félholt ott fekszek a parton, a ruhám szakadt. A bőröm napbarnított, akkoriban még tetoválásaim is voltak...

– Szóval úgy néztél ki, mint egy partra mosott aszott valami – biccentettem magamban, próbálva elképzelni a szép látványnak nem nevezhető képet.