Pheltia (Sárkányvér sorozat IV. kötete)

Emerald

Csendes, nyugodt éjszakánk lett. Burney egy öreg olajlámpával a kezében járta körbe a hajót, mielőtt a főfedélzeten lehuppant volna egy hokedlire. A lámpát maga mellé tette a földre. Tog a kormánynál foglalt helyet, tekintetét előreszegezve figyelte az éjszaka sötétjében elvesző horizontot. A hajó alig érezhetően mozgott, a szél sem fújt már, de ennek ellenére kellemes, hűvös estének nézhettünk elébe. Dryl az árbócokon mászkált, némi káromkodás közepette rendezgette a vitorlákat egymaga, hátha egyszer feltámad majd a szél. Néha rákapaszkodott egy kötéllétrára és onnan nézelődött, míg Ignis a hajóorrban foglalt helyet. A horizontot kémlelte, úgy tűnt, hogy ismerős neki ez a környék, nem aggodalmaskodott, ahogyan Burney sem. Úgy tűnik megbíztak Tog tapasztalataiban, aki minden bizonnyal megjegyezte az öregnek, hogy sokszor járt már ezeken a vizeken. Egyre kíváncsibbá tesz a barátom, vajon milyen életet élt, mielőtt találkoztunk volna? Börtönbe volt zárva, ez biztos... de azelőtt vajon milyen élete volt? Szeretném egyszer az elejétől a végéig meghallgatni a történeteit. Fél szemmel a mellettem motoszkáló Edwinre pillantottam, aki a főárbóchoz tartozó egyik vitorla kötelével babrált. Kibogozta abból a csomóból, amiben volt és szorosabbra húzta a kötelet, majd visszacsomózta a helyére. Kérdőn felvontam a szemöldököm, amikor végzett és felém pillantott, arcára halovány pír ült ki, míg zavarában megköszörülte torkát és bevágott egy grimaszt.

– Rosszul volt megcsomózva, biztos Bajnok csinálta...

– Ha te mondod – kuncogtam fel mindezen. Való igaz, hogy többször jön már ki a friss levegőre és olyankor nincs jobb dolga, mint a többieket figyelni. Biztos elleste, ahogyan Ignis dolgozik, mert az is biztos, hogy Dryl ritkán jön le a vitorlák közül.

– Ne nézz így rám – horkantott fel zavarában, amin meglepetten pislogtam egy sort és akaratlanul is mosoly ült ki az arcomra. Ne nézzek így rád? Mégis, hogy néztem rád? – Pont úgy, mint aki arra gyanakszik, hogy figyeltem arra, ahogyan a kuzinod dolgozik.

– És ez rossz dolog? Legalább szemmel tartod, meg látod rajta, ha fáj valamilye – biccentettem feléje, amire halkan felsóhajtott.

– Ez igaz – felelte csendese, szeme sarkából a hajóorrban ücsörgő unokaöcsémre pillantott. – Sosem panaszkodik, csak fintorog... Szörnyű fájdalmai vannak – tette hozzá nyersen. A gyomrom összeugrott ettől a kijelentéstől.

– Olyanok között nőtem fel, mint ő, tudom, hogy egy fintor milyen fájdalmakat takar el. Tudod... Killer sosem volt a nyavalygó típus, a bátyám sem volt egy sírós kislány... Te sem nyafogsz... – pillantott fel rám ismét. Ez igaz. Habár szerintem az istenek sem tudnák megmondani, hogy miért csináljuk mindezt.

– Olyan környezetben nőtünk fel mind, ahol a gyengék nem élnek túl – sóhajtott fel, miközben egy másik kötelet is szorosabbra húzott. Asszem, de ez csak egy nagyon halovány sejtés... Edwin talán morcos hangulatban van. A kötelet a kézfejére csavarta és olyan erővel rántotta lefelé a durva szövetet, hogy a vitorla nyekkent egyet a magasban és barátom karjain kidagadtak az erek. – Ezért van mindez, befogjuk a pofánk és csendben tűrünk, mert tudjuk, hogy ha beszélnénk, ha gyengének mutatnánk magunkat... akkor halottak vagyunk – tette hozzá sziszegve, miközben szorosan megcsomózta a kötelet.

– Ebben sajnos igazat fogok neked adni – sóhajtottam fel lemondóan, amire bólintott egyet magában.

– Fiúúúúk! – kiáltott fel Burney vidáman. – Akartok mesét hallani?

– Már megint kezdi – forgatta a szemeit Edwin, de ügyelt, hogy a megjegyzését csak én halljam. Elfojtottam magamban egy mosolyt, míg Ignis azonnal a fedélzet irányába fordult a kérdés hallatán.