Pheltia (Sárkányvér sorozat IV. kötete)

El vagyok veszve

Ha azt hittem, hogy már láttam Edwint dühösnek... akkor tévedtem, és nem is kicsit. Alig tértünk vissza a táborunkba, – még igazán ki sem léptünk az árnyak közül – mikor szembe találtam magam azzal a szikrázó zöld tekintettel. Ismertem egy-két olyan személyt, aki lyukat tudott égetni az emberbe puszta tekintettel, de ez... ez mindenen túltett. Őszintén? Kezdek félni a sráctól. Pedig igazán nem csinált semmit, csupán állt összefont karokkal és nézett ránk. Még a szemöldökét sem ráncolta, csupán nézett... Csalódottság, némi düh keveredett benne és temérdek sérelem. Lehet úgy ébredt fel, hogy Ignis még mindig a kezét fogta? Na meg én is hiányozhattam és a többiek nagy eséllyel nem tudhatták miért léptünk le.

– Mégis merre jártatok? – kérdezte olyan nyugodtsággal, hogy kirázott tőle a hideg. Diablo összepréselte az ajkait egy furcsa grimasz kíséretében, majd szó nélkül ott hagyott, mintha nem is ő lenne az, akinek köszönhetően én eltűntem szó nélkül.

– Haver? – fordultam utána tehetetlenül. Most komolyan itt hagysz? Oooh, hogy miért emlékeztet ez arra, amikor még ló alakban volt? Mellettem aludt el, aztán hajnalban ott hagyott a francba, mikor Luke kijött utánam, hogy szóljon.

– Ren.

Na ilyen nyersen sem hallottam még a nevemet elhangzani. Visszafordultam Edwinhez, aki aprót rándított bal szemöldökén. Oké, értem... magyarázattal tartozom. Okkal vagy dühös. A mellkasom egy pillanatra összeszorult, mikor a szemébe néztem. Eddig a pillanatig úgy éreztem, hogy a röges ellentéte a bátyjának, de ez a testtartás és pillantás... Egy mély sóhaj erejéig lehunytam szemeim és ujjaimat összekulcsolva tenyeremet nekitámasztottam hátul a tarkómnak. Bocsánatkérő mosolyra húztam a szám mikor felpillantottam rá és ismét leeresztettem a kezeim.

– Sajnálom, hogy eltűntem. Nem volt szándékos. Rémálmom volt, Diablo pedig aggódott, hogy netán balul sül el a dolog.

– Jobban vagy? – a kérdés hallatán őszintén meglepődtem. Nem akarsz leszidni?

– Fogjuk rá – feleltem mosolyogva, hátha ezzel el tudom oszlatni az aggodalmát. Hála az isteneknek erre ő is egy féloldalas mosollyal felelt majd tekintetét lesütve, kissé talán vonakodva közelebb sétált. Mikor elém lépett ismét felpillantott, a fejét oldalra döntve tartotta mindvégig és a kezeit sem eresztette le közben.

– Ne tűnj el szó nélkül – szólt halkan, amire csupán bólogatni tudtam. Én igazán nem akartam volna eltűnni. Hidd el. De Diablot sem akarom emiatt hibáztatni, mert igaza volt abban, hogy rosszul is alakulhattak volna a dolgok. – És az istenek szerelmére... – fakadt ki, amire kérdőn felkaptam a fejem. – Attól még hogy megtűrőm a kuzinod, nem kedvelem. Ne hagyj vele egyedül!

– Miből gondolod, hogy téged hagytalak ott vele, és nem pedig őt veled?

– Te teljesen hülye vagy – nevetett fel egy fejcsóválás közepette. – Direkt szivatsz.

– Téged? Soha! Őt viszont annál inkább – villantottam egy széles mosolyt, amivel sikerült kiérdemelnem egy újabb fejcsóválást tőle. – Mikor kicsik voltunk hógolyóval dobáltam őt, amikor nem volt jobb dolgom, ki nem állhatta egy idő után – kuncogtam fel, Edwin is mosolygott míg nem realizáltam, hogy igazán semmi más emlékem nem maradt meg Ignissel kapcsolatban. Lemondóan megingattam a fejem. – Több emlékem nincs... elvesztek a semmibe... és fogalmam sincs miért... vagy, hogy egyáltalán hogyan tudnám visszakapni őket.

– Majd kitalálunk valamit – mosolygott rám bíztatóan.

Hálás voltam neki mindezért, és el sem tudná képzelni mennyire. Szája csücske megrándult és leeresztette a kezeit, mondanom sem kell, hogy ezt engedélynek vettem arra, hogy megöleljem. Mikor viszonozta a gesztust és szorosan magához húzott... akkor fogtam fel, hogy nem csupán nekem volt szükségem most erre. Államat megtámasztottam a vállán és finoman közelebb vontam magamhoz – mondhatni, kinézetre semmi nem történt –, azt akartam, hogy érezze... számíthat rám, és hogy nekem is szükségem van rá. Mély sóhaj hagyta el ajkait és egy kicsit megremegett az alakja mikor feje támaszt lelt a vállamon. Biztosan jobban esne neki, ha... Ha valaki más ölelné őt. Nekem hideg és fagyos az ölelésem, ami nem jó. Az ember nem tud ellazulni benne, nem tud felengedni úgy, mint egy lágy, melengető ölelésben. Nem engedtem az ölelésen, hiába remegett meg néha. Azt szerettem volna, ha ő hátrál el. És remélem nem arra vár, hogy én engedjem el. Vajon Ignis hogyan tudja visszafogni az erejét? Bárcsak nekem is menne... nem, tuti nem engedné, hogy ezt gyakoroljam. Hiszen ő is tudja, hogy ez nem jó és ő is szenved emiatt, saját magát gyilkolja. Mégis... néha azt kívánom bárcsak megszabadulnék ettől az egésztől. Jóval kevesebb gondom lenne.