- 27 -

593 23 2
                                    

Cho szemszöge:

A hátamat Kook simogatni kezdte. Kinyitni nem akartam még a szemeim, viszont már ébren voltam. A ruhám borzasztó kényelmetlen volt, - csoda ha nem szakadt el valahol - de az istenért sem mozdultam volna meg.. az buzis..

Pár perc elteltével, felkaromat kezdte simogatni s ébresztgetni kezdett.

-Tudom, hogy ébren vagy. A karom kezd zsibbadni, szóval megköszönném, ha lemásznál róla. – kuncogott Kook, mire kinyitottam a szemeim, majd kimásztam mellőle. Ő is kimászott nehezen az ágyról, majd azt a hatalmas tapaszt leszedte, s kidobta a kukába. – Hozott Jimin az este ruhát neked, de nem akartalak felébreszteni. Ott van. Fogd meg, menj és zuhanyozz le. Majd lent találkozunk. – tessékelt ki a szobából. Az ajtó előtt álltam értetlenül. Ennek mi baja van? Miután meguntam ott ácsorogni, elindultam lezuhanyozni.

Egy hosszú zuhany után, belebújtam a Jimintől kapott ruhákba, majd a szobámba ballagtam. A telefon csörögni kezdett, amin anya nevét pillantottam meg, majd arcon csapott a felismerés. Mit fogok neki mondani? "Szia anya! Bocs, hogy eltűntem, de elraboltak, aztán meg Channal is összefutottunk, de végül Namjoon megmentett. Kook miattam kapott golyót, de már jól van." Akkor jó, ha ti is így gondoljátok, szerintem sem lenne fura..

-Végre felvetted! Kincsem jól vagy? Ugye nem esett bajod? Tudod, hogy számolni fogunk, mert egy teljes hétre eltűntetek a fiúkkal? Semmit sem tudtunk rólad apáddal! Nagyon aggódtunk már érted! – szólalt meg anyu a telefon végén, szinte már sírós hangon, mikor felvettem a hívást. Na, ha most nem halok meg, akkor sose..

-Sajnálom anya. Ne haragudj. Tudod... a fiúkkal hirtelen jött az ötlet, hogy elmenjünk túrázni és nem tudtam szólni neked. A hegyekbe mentünk, ott pedig nem volt térerő. – na ez szép. Hazudtam egy hatalmasat. Gondolatban egy párszor jól fejbe csapkodtam magam.

-Már a rendőrséget is beakartuk vonni, egyedül azért nem tettem meg, Namjoon mondta nemrég, hogy együtt voltál el a fiúkkal. Ne csinálj többet ilyet! A frászt hoztad ránk. – remegett meg a hangja a végén.

-Tényleg sajnálom. – sóhajtottam fel. Váltottunk egy pár szót, majd bontottuk a hívást.

Erőtlenül borultam az ágyamra, majd eszembe jutott, hogy 1 teljes hétig nem voltam edzésen és nem is edzettem, a gyakorlatomról pedig ne is beszéljünk. Nem gyakoroltam, nem tanultam. Nem csináltam konkrétan semmit, holnap meg már suli is van. Jeej...

Anyával megbeszéltük, hogy a héten itt leszek, mert ők megint elmennek majd' 1 hónapra megint, annyi különbséggel, hogy most a fiúk is ott lesznek, nem csak Jimin. Míg az említett távol volt, próbáltak anyáék a legkevesebbet elmenni itthonról, hiszen velem akartak lenni. Szó szerint rettegtek, mi történik ha itt hagynak. Fogok eleget enni? Nem fogok kórházba kerülni az alultápláltságom miatt? De ez most már lényegtelen.

Amíg nem voltam itthon, volt időm gondolkozni. Mikor sikerült újra lábra állnom, úgy döntöttem, hogy mivel azért ment el Jimin, mert ezzel a "külön töltött" idővel nekem akart kedvezni, adok neki egy esélyt. Tiszta lappal indulunk. Nem fogom elfelejteni azokat az időket, amiket kínkeservesen éltem túl, de megértem, hogy miattam ment el, ezzel engem segítve. Nem haragszom rá. Rájöttem, hogy sokat jelent számomra és elveszíteni pedig nem szeretném.

Gondolatmenetemből visszazökkenve, úgy döntöttem, hogy lemegyek. mert igencsak éhes vagyok. Viszont amikor tudatosult bennem, hogy 1 órája fekszem itt, biztos voltam benne, hogy ha lemegyek enni, Jin megöl. Na mindegy.

Elindultam lefelé, majd a nappaliba mentem, ahol ott ült mindenki. Pont amikor először találkoztam velük, annyi különbséggel, hogy most Jimin is itt volt. Beljebb lépkedtem, majd az említett mellé huppantam le a kanapén, majd vállára hajtottam a fejem és néztem ami a TV-ben megy. Pár perc múlva a gyomrom jelzett egy elég érdekes morgással, hogy ideje lenni enni, amit Jin is meghallott. A fenébe..

A vörös szempár [ Jimin FF ]  BEFEJEZETT Where stories live. Discover now