- 7 -

660 41 3
                                    

Mire feleszméltem, már az ajtó előtt álltunk. Amint bementünk, megéreztem azt a bizonyos otthon illatot, ami már hiányzott. Viszont valami mást is éreztem. A házban körülnézve, egy csomó új növényt pillantottam meg.

-Anya, mi ez a sok virág? – kérdeztem kiabálva, ugyanis anya egyből a konyhába indult apával a megpakolt szatyrokkal. Igen, voltunk bevásárolni is és szerintem ha egy szatyrot is megfogtam volna, anya a fejemet szedi a helyszínen.

-Míg nem voltál itthon, addig szereztük be apáddal. Vasfű a neve. Szépen virágzik és elvileg illatos is. – jött be a nappaliba, hogy ne kelljen kiabálni.

-Értem. És mikor jön ez a titokzatos alak aki a felvigyázóm? – tettem fel egy újabb kérdést.

-Ma este indulunk, de csak holnap reggel jön. Addig maradsz itthon, amíg meg nem gyógyul a sebed. És ő meg addig, amíg mi nem jövünk haza. Szóval egyrészt, itt fog addig is lakni, a vendégszobában alszik, másrészt, szeretném ha jól kijönnétek. Én már találkoztam vele személyesen, igen aranyos. – mosolygott anya, majd visszament a konyhába, míg én a kanapéra vetettem magam.
Szóval anya szerint aranyos. Ha lány lenne, azt mondta volna, hogy kedves vagy szép. Szóval nagy eséllyel fiú.

Volt régen egy bátyám. Taehyungnak hívták. 17 évesen láttam utoljára. Anyáék azt mondták, hogy meghalt egy autóbalesetben. Elvileg egy orvossal beszélt aki tájékoztatta a balesetről. Valami Kim valaki, de nem ismerjük.
Cikkeket sose találtam az újságokba.

Valamiért még mindig reménykedem, hogy életben van és csak lelépett. De vajon hol lehetne? Egyetlen képem van róla, azóta pedig ki tudja, hogy hogy nézhet ki? Emlékszem, hogy hercegnőnek vagy kincsemnek hívott. Anya is ezért hív Kincsemnek. Minden évben, azon a napon, amikor meghalt, a szobámba zárkózom és ki sem jövök onnan. Volt rá példa, hogy egy hétig sem. Anya felhozta a kaját, de nem mindig ettem meg. Egyszerűen nem tudtam enni.

A padláson vannak visszamaradt cuccai, azokat ilyenkor lehozom és újból végig nézegetem a képeit, amin a barátaival van, a zenéit, amiket hallgatott régen, a pulcsijaival általában ilyenkor alszom. Képtelen vagyok felfogni, hogy itt hagyott, hogy elment. Azt a napot követően, hogy elment, mindig reménykedtem, hogy mire már haza megyek a suliból, ő is otthon lesz. Hogy felkap az ölébe, végig puszilgatja az arcom minden egyes szegletét, hogy segít a házimat megírni, hogy ott lesz nekem. A suliban kerültem mindenkit. Raevel már akkor is jóban voltunk. Ő volt az egyetlen, akit megtűrtem magam mellett. Rae tud Taehyungról. Anyán, apán, rajta és rajtam kívül senki sem tud róla semmit. Titkon még mindig reménykedem, hogy egyszer bejön azon az ajtón, amin egyszer kiment. Hogy újra láthatom..

Elmélkedésemből az csengő hangja rántott vissza a valóságba. Lassan, kedvtelenül haladtam az ajtó felé. Egy pár csepp könny az arcomat végig is szántotta, ezért megtöröltem az arcom és kinyitottam az ajtót.

-Jimin..te mit keresel itt? – kérdezem teljesen meglepődve, még rekedtes, sírós hangon, a mosolygós fiútól.

-A szüleid hívtak át egy gyors vacsorára. Neked nem szóltak? – kérdezi teljesen meglepően, ám de nyugodtan.

-Várjunk csak! Te honnan ismered a szüleim? –

-Jimin drágám! Gyere beljebb! – jelent meg anya hirtelen, engem félre állítva, hogy bejöhessen, mielőtt még válaszolni tudott volna. Ahogy elnézem, ők el lesznek itt ketten vagy hárman.

-Felmegyek átkötöm a sebem. – kiabálok a konkrét senkinek, hisz anya már eltűnt Jiminnel az oldalán. Felszaladtam a fürdőbe, ahol előkerestem, az elsősegélydobozt. A dobozban nincs betadin, szóval muszáj vagyok lemenni a konyhába. Lent a konyhában nincs senki, szóval feltűnésmentesen visszatudok sietni a szobámba. A fürdőben elég sokáig szerencsétlenkedtem. Minden sebem Taehyung kötötte be régen, mindig ő nyugtatott meg, amikor kisebb sebeket szereztem és sírtam miatta. Ezekről a buzi sebkötésekről is már ő jut eszembe, a kezeim pedig már remegtek. Már a harmadik kötést dobom ki a kukába, mert nem sikerül felrakni, amikor az utolsó csepp nyugalmam is elfogyott.

-A francba már! MIÉRT?! – kiáltottam el magam, miközben mindent lesepertem a fürdőszoba szekrényről. Az ajtó kinyílt és belépett rajta valaki, de fogalmam sincs, hogy ki volt az, mert nem láttam könnyfátylas szemeimtől.  Az illető közelebb lépkedett hozzám, majd magához vont egy ölelésre.

-Héé, nyugalom. Nincs semmi baj. Shh.. – mondogatta nyugtató hangon Jimin, amire csak felhúztam magam elé a térdem és átöleltem kezeimmel, ezzel távolabb tartva magamtól a fiút. Hirtelen elengedett, majd elém guggolt, de én csak a földet néztem, miközben egyre több és több könny gördült végig az arcomon. – Mi a baj? Mi történt? – simítana hátamra, de felpattantam és kisiettem a szobából, mit sem törődve takaratlan sebemmel. A padló felé vettem az irányt, az ajtót bezártam, majd egy dobozból kikapva egy pulcsit, levágódtam az itt lévő régi, valami textillel lefedett kanapéra, ahol a pulcsit magamhoz szorítva kezdtem keserves sírásba.

-Miért? Miért hagytál itt? Miért nem jössz vissza végre valahára? Miért kínzol? Miért? – adtam hangot elkeserítő, végtelenül szomorú gondolataimnak erőtlenül, miközben egyre jobban csak sírtam. Egyszer csak elnyomott az álom, a kellemes illat hatására és hagytam, hogy most az egyszer itt aludjak el.

A vörös szempár [ Jimin FF ]  BEFEJEZETT Tahanan ng mga kuwento. Tumuklas ngayon