Tizennegyedik

3.4K 198 7
                                    

Huszonhét évvel ezelőtt

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.

Huszonhét évvel ezelőtt

A kórházban voltam. Egy kicsi fehér széken ültem. Kezemben édesapám karkötőjét tartottam. Emlékszek, hogy minden forgatás előtt leszedte, mert nem akarta elveszíteni. Ez volt az utolsó, ami maradt belőle. Késő éjszaka volt, miközben egyedül ültem a széken. A lábam nem érte a fehér padlót. Jobban magamra húztam a fehér pokrócot, miközben édesanyám sírva rontott be a folyosóra. A hangjára azonnal felkaptam a fejem. Emlékszek, hogy térddel a földre zuhant. Az arcán óriási patakokban folyt a könny, a sminke a könnyeivel keveredett össze. Tombolt. Üvöltött. nyolc éves fiú voltam, de túl sokat kaptam az élettől. - Neeem! Hol van a férjem?! Hol van a férjem?! - erősen szorítottam a fülemre a kicsi tenyerem. Furcsa volt. Rettegtem és bátor is voltam. Hiányzott, de a saját gondolataimba merültem. Talán fiatal voltam felfogni az egészet. De anyukámmal történt valami. Remegő kezével túrt a hajába, miközben kinyitották neki az ajtót. Fél füllel valami olyasmit hallottam, hogy a test szénné égett. A szíve. A lelke. A haja. Mindene megégett.

- Mmm....apa! Vigyél el innen! - a fejemre szorítottam a kezem, miközben próbáltam nem anyukám üvöltésére figyelni. Miután anyukám belépett az ajtón, hirtelen csend telepedett a szobára. Valami történt. Tudtam. A karkötőt az ujjaim közt tartva a nyitott szoba felé sétáltam. Rémálom. Rémálom egy nyolc éves fiúnak. Rettegés, ami hatással volt az egész jövőjére. Anyukám mozdulatlanná vált, a szemei fennakadtak. Valami történt vele, ami miatt nem mozdult meg többé. - Anya? - suttogtam a karkötőt fogva. Könnyeimen keresztül néztem, hogy a fehér lepedőt visszahajtották egy megégett lábra. Ez maradt édesapámból? - Nem! Ez n...nem lehet - mintha mindent értettem volna. Halált. Káoszt. Rettegést. A pokrócot a padlóra dobtam, majd kifutottam a szobából. Mindegy, hogy hova, csak el innen. Menekültem. Féltem. Az emlékek megmaradtak bennem. Futás közben egy rendőrnek ütköztem. Láttam őt már korábban, de én csak szipogva törölgettem a könnyeimet. Kezemmel a ruháját téptem, azt akartam, hogy vigyen el innen. Istenem! Csak egy nyolc éves fiú voltam, aki túl sokat kapott az élettől. Arra még emlékszek, hogy a rendőr ellökte a kezem, majd lehajolt hozzám, hogy a szemembe nézzen. Volt valami a tekintetében. Boldogság. De miért örült?

- Szerencsétlen fiú - sziszegte a bajusza alatt. Mogorva vonalba húztam az ajkamat. Utáltam őt. Az volt a baj, hogy a kisgyerekek mindig megérzik a rosszat. Ő rossz volt. Ő volt a gonosz. - Az újságírók özönlenek a kórház bejárata előtt - bólintott lassan. - Apád halála óriási nagy felfordulást okozott - ekkor hirtelen megfogta a kicsi kezem és erőszakkal magával húzott. - Ez nyomot hagy a jövődre nézve, kicsi Collins!

- Ne! Hagyjon! - másik kezemmel a kezét akartam lelökni, de túlságosan pici voltam ahhoz, hogy egy erős rendőr ellen forduljak. - Maga nagyon rossz ember! Engedjen el!

És azon az estén történt, hogy szó szerint kidobott az újságírók elé. Ott ültem. Egyedül voltam. A fényképezők vakuja miatt keveset láttam. Mindenhol fények. Ennyi maradt meg az estéből. A poklok poklát éltem át. Sírtam. Rengeteget sírtam. De a karkötőt a kezem közt tartottam. Vigyáztam apukám karkötőjére, de valami meghalt. Meghalt a szeretett, ami bennem lakkozott.

|Nicholas Collins|Where stories live. Discover now