Nyolcadik

3.8K 197 21
                                    

A rehabilitációs központ előtt egymás hegyén hátán álltak az újságírók és árgus szemekkel figyeltek engem

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.

A rehabilitációs központ előtt egymás hegyén hátán álltak az újságírók és árgus szemekkel figyeltek engem. A műanyag széken ülve próbáltam az arcomat takarni, de tudtam, hogy jelenlétem ismételten óriási nagy vihart kavart a médiában. A fényképezőgépeket felém tartották és bíztak abban, hogy minden szögből le tudnak fényképezni. Volt egy ügyvédem, aki eddigi pályafutásom alatt mindig megvédett az álhírek től és a hazugságoktól. Josh a feleségével nyaral, ez miatt nem tud a közelben lenni. Nélküle kellett megbírkóznom ezekkel a fárasztó és kellemetlen dolgokkal. Izzadni kezdtem és kényelmetlenül helyezkedtem a műanyag széken. Úgy éreztem, mintha egy kötelet kötöttek volna a nyakamra, amivel a mozgásteremet szabályozzák. Megszoktam, hogy általában mindenhová követnek az újságírók. Rendezvényekre, partikra és VIP találkozókra. Viszont azt nagyon nehezen tűrtem, hogy sokat tudnak a magánéletemről és a dolgaimról. Szívesen pózolok előttük elegáns partikon és megmutatom a hófehér mosolyomat, viszont nem vagyok hajlandó közel engedni magamhoz őket, amikor személyes dolgot kell elintéznem. A mai nap is ilyen volt. Tegnap késő estig forgattuk a filmet. A sok munka lefárasztott, ezért kikapcsolódásra vágytam. Az volt a baj, hogy az újságírók ismerik a régi életem, ezér a rólam készült új képekkel sok hazugságot feltölthetnek a közösségi médiára. Ilyenkor én voltam az áldozat, és semmit nem tudtam tenni ellene. Igyekeztem minél jobban takarni az arcomat, de a rehabilitációs központ makulátlan bejáratát fél körben körbe állták, ezért esélytelen volt, hogy ne kapjanak lencsevégre. Arra viszont nem számítottam, hogy amikor oldalra nyílt a fotocellás ajtó, akkor egymás után berohantak az épületbe. Annyira meglepődtem, hogy ott a széken ülve nem tudtam megmozdulni, csak nagy szemekkel néztem, hogy egyenesen felém futnak. A fények és a kamera vakuja miatt homályosan láttam, ezért szememet takarva felálltam a székről, miközben körbe álltak engem és idétlen kérdésekkel bombáztak.

- Mr. Collins! Mi dolga van egy rehabilitációs központban?! - tolta az arcom elé a fekete mikrofonját. - Köze van a múltban történtekhez?! Talán ismételten gyógyszereket szed? - fejemet ráztam a nő pofátlanságán. Ha tehettem volna, akkor jól megrángattam volna, aztán megdugtam volna, hogy érezze azt, amit most én. - Nem fél, hogy veszélybe kerül a pályafutás? Mentálisan elég stabil ahhoz, hogy leforgassák az új filmet?!

- Na jó! Elég! - kiabáltam. - Takarodjanak innen! Menjenek! - mellém két biztonsági őr lépett, miközben csípőre helyezett kezekkel egyszerűen csak bemutattam nekik, ők pedig tovább fényképeztek. - Idétlen kurva - hátat fordítottam nekik, majd a fejemet lógatva megindultam a folyosón. Minden lépésem olyan volt, mintha nehéz súlyt húztam volna magam után. Meggyötörtnek és fáradtnak éreztem magam. Az emberek azt hiszik, hogy minden rendben, hogy minden kurvára tökéletes. NEM. Ezerszer nem. Minden tökéletes? Egy hajléktalan élete is szebb az én életemtől. Sok mindent tudnak, de mégis keveset értenek meg belőle. Nicholas Collins a híres Hollywood-i színész filmvászonra illő élete tökéletes hiszen gazdag, eszméletlenül jóképű és bármelyik nőt megkaphatja...mégis mire panaszkodhatna? Arra, amit mások nem értettek meg, amit nem akartak megérteni. Ők csak a felszínt látták, és nem néztek a hullámok mögé. - Kop! Kop! - suttogtam a folyosó végén található ajtót ütögetve. Soha nem jön válasz. Pont ez a probléma. Nem jön válasz. Ilyenkor az következne, hogy "gyere" vagy, hogy "szabad". De évek óta nem jött válasz. Hogy miért?

|Nicholas Collins|Where stories live. Discover now