Déjate Amar (Soy Luna FF.)

17.

Egy örökkévalóságnak tűnt az a pillanat, amikor belenézett a szemembe. Csak álltunk és egymást bámultuk megpróbálva kiolvasni a másik tekintetéből, hogy mit gondol.

Simóné haragot és csalódottságot mutatott minden mennyiségben. Még akkor sem láttam ilyennek, miután kiderült, hogy én gyújtottam fel a pályát. Nem ez sokkal durvább volt. Már a feltételezés is, miszerint újra átvertem őt és Valentééket és egy álnok gazembernek dolgoznék. A gondolat sértő volt, de azok után, amiket elkövettem a múltban, egyáltalán nem panaszkodhattam érte. Meg volt rá az oka. Nagyon is...

Próbáltam minél jobban sugallni, hogy ártatlan vagyok. Soha nem mutattam magam még ilyen elesettnek, de most muszáj volt. Ez volt a valóság, hiszen én sem vagyok kőből, most pedig elértem arra a pontra, hogy végleg megtörtem. Már nem csak egy repedés éktelenkedett a kemény külsőn, hanem egy egész törésvonal. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Most először az életben valóban szükségem volt valakire, aki megvéd.

De ez a személy nem lehet Simón. Már így is túl sokat tud...

– Kérlek! – felelte megenyhülve.

Engedtem karja szorításán mivel már ő sem ellenkezett. Visszalépett egyet és felém fordult teljes testével, hogy jobban szemügyre vehessen.

Vajon igazat fog mondani, járhatott a fejében.

Igen. Csak a színtiszta igazat az elejétől a végéig.

– Múltkor a pályán, amikor korcsolyáztam egy ismeretlen szám hívott. Felvettem. Sharon volt az, azért akadtam ki annyira. Újabb tervet eszelt ki a vagyon megtartására, vagyis megszerzésére, amihez én is kellettem volna. Először vonzónak találtam az ajánlatát – Simón szemei újra dühössé változtak –, de aztán nem mentem bele. Mindenki olyan kedves velem a villában, nem akarok ártani nekik. – Tekintete újra ellágyult. – Rácsaptam a kagylót és jöttél Te, aki tudni akarta, hogy mi történt. – Egy apró mosoly jelent meg a szája jobb sarkában. – Nem akartam elmondani, mert én kerültem volna nagyobb bajba miatta. Máskülönben meg nem volt kinek. – A tekintetem újra bepárásodott.

– Nekem elmondhattad volna. – Kezével megfogta az arcomat és megcirógatta.

Olyan jól esett az érintése. Puha és lágy volt, mint egy virág szirma, ugyanakkor éreztem az erőt a kezében, amelytől egy kicsikét jobban éreztem magam. Simón erős volt, nagyon is. Valószínűleg a korcsolyának köszönheti a fizikumát, de eddig még soha nem tűnt fel ez nekem.

– Nem mertem – vallottam be. – Először nem is gondoltam Rád, mint valaki, akivel megbeszélném, mivel mindig is el akartalak hajtani, de ma rájöttem, hogy hülyeséget csináltam. – A nyelvem megeredt és már az agyam sem gátolta. – Simón, én szeretlek! Szerelmes vagyok beléd. – Könnyeim patakokban folytak le az arcomon a sminkemmel együtt. Kár volt ennyi festéket felkenni az arcomra. Ha tudtam volna, hogy ilyen napnak nézek elébe biztosan nem tettem volna.

Simón mosolya még szélesebb lett. Most már nem csak a jobb szája sarka kandikált felfelé, hanem a bal is, de még nem tudott minden részletet, ezért folytattam.

– Azért rohantam el, mert rájöttem, hogyha Sharon megtudja, hogy ilyen fontos vagy számomra, akkor Téged fog bántani. Ezért nem lehetünk együtt – mondtam hisztérikus állapotban. A könnyek, az érzelmek, a bedugult orrom, mind meggátolták, hogy értelmes beszélgetést folytassak.

– Bonita – mormolta miközben magához húzott. Fejemet a mellkasára helyeztem és magamhoz szorítottam.

Egy ideig még ott álltunk, amíg a telefonom meg nem szólalt újra. Az előbbi szám jelent meg a képernyőn, Sharon.