Déjate Amar (Soy Luna FF.)

13.

Egy hét telt el, mióta a Red Sharks összeállt teljesen és már nem csak belőlem és Emiliából állt. Az edzések jól mentek és elkezdtünk összeszokni. Egyetlen egy dolog zavart. Az, hogy minden mozdulat közben egy bizonyos ember tekintete fúródott a hátamba, ami nem volt másé, mint Simóné.

Legutóbbi alkalommal a halálforgást gyakoroltuk, ami nem is olyan nehéz, mint amilyennek hangzik. Be kell vallanom, hogy egy kicsit ijesztő, amikor a földet a fejemtől csupán tíz centiméter választja el, de ha megvan a kellő bizalom - és ez Juannal adott -, akkor nagyon egyszerűen kivitelezhető. Viszont ha valakinek a tekintete fúródik a hátadba, akkor már nem olyan élvezetes. Tökéletesen megcsináltam a mozdulatot és elismerő bókokat kaptam a többiektől, de amikor Simónra pillantottam, akkor valami olyat láttam a szemében, amelyet még soha egyetlen edzésen sem. Ez nem volt más, mint a csalódottság. Csalódott volt, hogy nem ő tartott és nem vele viteleztem ki ilyen tökéletesen az elemet.

Mit is mondhatnék? A szívem mélyén én is éreztem valamiféle hiányt, de nem engedhettem magamat át annak az űrnek, amelyet majdnem sikerült kitöltenem. De csak majdnem, és ezzel a problémával minden egyes edzés alatt meg kell küzdenem.

A pályán gyakoroltam, amikor megcsörrent a telefonom. Odagurultam és rápillantottam a kijelzőre. Mindössze egy szám állt rajta, amit nem tudtam semelyik ismerősömhöz kötni. Mit volt mit tenni felvettem.

- Haló! - szóltam bele a kagylóba.

- Ámbar!

Abban a pillanatban megdermedtem, amint meghallottam a hangját. Az utóbbi időben teljesen megfeledkeztem róla, annyira lekötöttek az edzések.

- Ott vagy még? - kérdezte a vonal túlsó végén lévő személy.

- Igen, Sharon. - A nevét lassan és érthetően ejtettem ki egy nyomatékot adva annak, hogy mennyire dühös vagyok rá. - Miért hívtál?

- Nem is hiányoztam. Megígértem, hogy megpróbálok kapcsolatba lépni veled.

Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Tényleg ezt mondta aznap, a Rodafest döntője után, amikor utoljára láttam, de ahogy teltek múltak a napok, a hetek, és végül a hónapok, úgy azt hittem megfeledkezett rólam. Először fájt a gondolat. Nagyon is. Majd belesajdult a szívem abba a gondolatba, hogy az egyetlen ember, aki valaha is törődött velem, egyszerűen elhagyott. Idővel enyhült ez a fájdalom, és átalakult valami mássá, puszta dühvé. Azután már nem is törődtem vele. Rájöttem, hogy az életben csak magamra számíthatok.

- Miért csak most?

- Tudod nem olyan könnyű személyazonosságot váltani - jött a válasz Sharontól, akit valamikor a keresztanyámnak hívtam. - Van egy tervem, amivel elérhetjük, hogy minden újra a régi legyen, de ehhez Te kellesz.

Az ötlet vonzó volt. Újra az enyém lehetne minden, de ugyanakkor valami mégis azt súgta, hogy nem jó ötlet belemenni. Valószínűleg most is csak azért keresett meg, mert kellek a tervéhez. Elvégre egész életében ezt csinálta velem. Mindig felhasznált valami ügyeskedéshez. Végül is csak egy báb vagyok, akinek nincsenek érzései, akivel el lehet hitetni, hogy ő Sol Benson, mert semmi emléke sincs kiskoráról.

- Miért nem válaszolsz?

- Nem, nem segítek - mondtam indulatosan és kinyomtam a hívást.

Patakokban folytak a könnyek az arcomon. Az elmúlt hónapok magába fojtott érzései egyszerre törtek rám egy vihart előidézve. Az érzelmek viharát, amely annyiszor dúlt bennem az utóbbi pár hétben, csak éppenséggel más miatt. Eddig egy fiú miatt küszködtem, most viszont a tehetetlenséggel. Az állapottal, amelyben egész életemben voltam, de mostantól nem leszek. Nem hagyhatom, hogy bárkitől is függjek. Kezembe kell vennem az irányítást.

Valaki begördült a pályára. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, de az elkenődött sminkkel és a kipirosodott szememmel nem tudtam mit kezdeni.

Az illető megállt mögöttem, és tudtam, hogy meg kell fordulnom.

Nem szeretem, ha mások látják, ha nem vagyok jól. Nem tudom miért, de akkor annyira törékenynek érzem magamat, mint egy porcelán baba, és nem szeretnék a mostani labilis állapotomnál még lejjebb süllyedni.

Erőt vettem magamon és megfordultam, ezáltal szembetaláltam magamat egy fürkésző, mogyoró barna tekintettel.

- Ámbar, Te sírtál?

Annyira kedvesen kérdezte meg, hogy elérzékenyültem tőle. Újabb könnycseppek jelentek meg a szemem sarkában, amelyeket megpróbáltam visszatartani.

Miért kell küzdenem még mindig az ellen, hogy ne dőljek be Neki? Nem hagyhatom magam.

- Mi történt? - jött az újabb kérdés, amelyre egyáltalán nem akartam válaszolni.

- Semmi, hagyjál Simón.

Elgördültem mellette, várva azt, hogy úgy is elkapja majd a karomat, de ez nem történt meg. Leültem az öltözőben és utat engedtem az újból feltörő bántnak.

Valamiért hiányzott az, hogy nem tartott fel és nem szedte ki belőlem a választ. Hiába akartam minden áron lerázni, mindig is ott volt az az érzés, hogy követ és érdeklődik irántam, hogy mi történik velem. De most már ez nem így van.

Még jó, hogy nem dőltem be neki.