𝓝𝓮𝓶 𝓯𝓮𝓵𝓮𝓳𝓽𝓮𝓴 [𝓓𝓪𝓫𝓲𝓗𝓪𝔀𝓴𝓼]

8.

Todoroki Touya

Meg csókoltam, vagy meg pusziltam na... Nem tudom miért tettem abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy nem látom többet ezért nem volt mit veszítenem. Az viszont nagyon meg lepett, hogy viszonozta. Ahogy lépcsőn sétáltam éreztem, hogy arcom még mindig ég az előbbiek miatt így meg álltam egy percre, hogy össze szedjem magam. Amint el értem a bejárathoz meg is láttam apám türelmetlen tekintetét.
-Haladjunk már- morgott rám apám és már kint is voltunk az ajtón.
Be ültünk a kocsiba és kínos csendben ültük végig az utat. Hirtelen ugrott be a kép ami alig pár perce történt. Arcomon mosoly húzódott akaratom ellenére.

Az egyetlen jó abban, hogy haza megyek, hogy végre láthatom testvéreimet és persze érdekel, hogy ez a szörnyeteg mit tett Shotoval az elmúlt pár hónapban.
Őszintén nem hiszem, hogy sokáig maradok otthon. Az elmúlt időben ott is gondolkodtam, hogy mi lesz ha egyszer haza visznek. Általában oda lyukadok ki, hogy le lépek. Hiszen Keigot így is el vesztettem Shoton pedig úgyse tudnék segíteni és ha ott lennék akkor se engednének a közelébe. Már jó ideje gyűjtöttem a pénzem aminek hála egy ideig biztosan meg lennék még ha csak 16 is vagyok, bármi jobb mint ott lenni.
Gondolataimból a kocsi hangja lökött ki ami hirtelen hallgatott el ezzel azt jelezve, hogy meg érkeztünk. Azonnal ki is szálltam a kocsiból és táskámat magamhoz kapva ügyeltem még mindig fájó karomra.
Amikor be léptem az ajtón a nappaliban mindenki rám pillantott.
-Touya! - kiabáltak szinte egyszerre és mind rám vetették magukat. Mosolyogva öleltem vissza őket és próbáltam nem foglalkozni apám szem forgatásával.
Bár részükről ez egy boldog pillanat volt én éreztem, hogy nem szükséges ki pakolnom se.
Amikor végre el jutottam szobámig gyorsan húztam ki a fiókokat és kerestem azt az egyet. Úgy tűnt anya takarított és ő csinálta el a fiókok helyét. Mikor meg találtam azt az egyet az alját fel pattintva vettem ki belőle az igen csak vaskos borítékot ami sok évembe került. Be helyeztem táskám aljába és kiss idő múlva apám is meg jelent ajtómban. Arca komoly és semleges volt egyszerre. Pont mint hangja.
-Csalódtam benned- mondta egyértelműen mire csak elégedetten bólintottam, ekkor jutottak eszembe Keigo szavai miszerint nem hagyhatom magam. Meg ígértem neki.
-Én is csalódtam benned- mondta úgy olyan semleges hangszínen mint ő. Fel háborodva kezdte volna magyarázni a magáét amikor közbe vágtam.
-Szenvedtem, miattad. Ezért ilyen a karom! Nem az én hibám, hogy a testem nem bírja! Nem én hanem te vagy a csalódás! Bárcsak az emberek ismernék ezt az éned is! - kiabáltam rá majd az első pofont meg is éreztem arcomon, majd még egyet.
-Tiszteletlen gyerek ott kellett volna, hogy hagyjalak végleg- morgott rám majd még egyet ütött rajtam. Az ütések miatt könnyem akaratlanul is ki csordult
-Látod ezt is el basztad! Sőt ott sokkal jobb is volt- kiabáltam rá ismét majd keze megint találkozott arcommal
-Látom ész érveket nem tudsz fel hozni. Ilyen egy igazi hős emberek... - nevettem el magam majd táskámért indultam.
A férfi dühösen figyelte minden mozdulatom. Táskámat vállamra kapva indultam ki a szobából mellette
-Most mégis hova akarsz menni? - kérdezte dühösen a folyosón szinte szaladt utánam és mikor karja vállamhoz ért dühösen fordultam vissza majd tovább mentem vele nyomomban.
A nappaliba érve a család többi tagja aggódva nézte végig a jelenetet már amit láttak belőle mert csak a kiabálásomat hallották.
-Nincs hova menned- morogta apám mikor meg álltam az ajtó előtt
-Az utcán is szívesebben alszom mint veled egy házba hős- mondtam gúnyosan a hős szót mire keze ujjra lendülni készült de hamar kapcsoltam és a még épségben lévő tenyerem fordítottam felé amiből erősen tört ki a kék tűz ezzel távolabb lökve őt tőlem. Nem sebeztem meg hiszen jól hozzá volt szokva a hőhöz de ez is könnyebbé tette helyzeten ha más nem.
Már az ajtót nyitni készültem mikor tekintetem a könnyező családomra emeltem. Shoto arca tiszta könny volt az előbb látottak miatt pont úgy mint a többieké.
-Sajnálom srácok- mondtam egy fájdalmas mosoly kíséretében.
-Ti azért legyetek jók kérlek. Elég egy lázadó akit szégyellni kell- sóhajtottam egyet majd jól el raktároztam mindenki minden pocikáját elmémben. Az ajtót ki nyitottam és mielőtt ki léptem volna az ajtón apám csodálkozó arcára néztem.
-És... - néztem bele szemeibe- Bazdmeg öreg! - mondtam egyszerűen és ki léptem otthonomból most végleg.
Még kiabált utánam valamit de nem tudtam vele foglalkozni. Végre szabad vagyok, nem mondja meg senki mit tegyek és az lehetek aki lenni akarok.

Igazából fogalmam sincs hova akarok menni. Tudok egy olyan helyet ahol korhatár nélkül lehet szobát ki venni és elég olcsó is szóval gondolom az jó lesz. Az említett helyre is kezdtem menni és amint el értem meg csapott a felismerés, hogy nincs vissza út. Bár nem is annyira bántam a dolgot persze testvéreimet és anyámat fájt ott hagyni de amúgy semmi mást nem bánok.
Sikeresen ki is vettem a szobát és addig maradok ameddig pénzem van rá és mivel elég olcsó a hely, ahogy emlékeztem is jó ideig ki bírom majd itt. Persze nem a legszebb szoba amit valaha láttam de legalább valami.

El kezdtem ki pakolni a táskámból a cuccaimat és ekkor ugrott be a nem régiben történt kiss jelenet. Azonnal tenyeremre kaptam tekintetem ami sértetlen volt, aztán a másikra ami úgy szintén. Nem tudtam hova tenni a dolgot majd újra meg próbáltam és bár most fájt tenyerem mégis sértetlenül meg úszta. A tenyerem volna a kulcs? Tényleg nem vettem volna észre?
_____________________________________
05.06.