5. Fejezet

983 74 2
                                    

Satoru szemszöge:

Aggodva tettem a kocsiba Adela-t miközben a fejét az ölembe tettem. Amíg az arcát bámultam elkezdtem simogatni a haját amikor a kezem a nyakához tévedt. A rúna a nyakán teljesen sebesre égette a bőrét. Ahogy visszaértünk a suliba egyenesen a szobájába indultam vele.

-Nanami.- szólítottam meg a társunkat -Kérlek szólj Shoko-nak, hogy jöjjön Adela szobájába.

-Máris küldöm.- indult meg a másik irányba én pedig tovább haladtam a karjaimban alvó lánnyal. Amint beértünk a hálószobájába óvatosan letettem az ágyra, levettem a cipőjét és a garbóját utána pedig alaposan betakartam.

-Mért kellett jönnöm Satoru?- lépett be a szobába Shoko

-Valami lett a nyakával.- vakartam meg idegességemben a sajátom -Van egy átkozott rúnája. Amint odaértünk izzott a levegő körülötte és nemrég vettem észre a sebet a tarkóján.

-Vigyázz.- lökött arébb és óvatosan az oldalára fordította az eszméletlen lányt azután pedig vizsgálni kezdte a sebet

-Honnan van a jel?- kérdezte rám pillantva

-Nem tudom.- hazudtam -Összefügg azzal honnan van?

-Gondolom igen. De nem tudom. Talán pár nap múlva ha majd kivehető lesz a jel. De nem kell aggódnod mert már most sebesedik. Holnapra valószínűleg nem lesz nyoma. Ha akadozik a légzése vagy elszíneződik az arca hívj, mert most nem tudok neki mit csinálni, valószínűleg azért alszik mert regenerálódik.

-Köszönöm Shoko.- néztem hálásan a lányra miközben kikísértem a szobából, amint eltűnt a folyosón Adelaide fürdőszobájába mentem ahol egy bevizezett kis törölközővel mentem vissza, hogy áttörölgessem a tűzforró arcát. Amint kicsit hűlt az arca a kezére pillantottam amin egy darab karcolás sem volt, pedig a saját kezével törte át az alattunk lévő betonlapot.

-Hogy van?- rontott be kopogás nélkül Masamichi a szobába

-Nem tudom. Nem kelt fel azóta. De egyébként..- sétáltam az oktatónk elé -Mégis hogyan gondolták ezt? 100%osan biztos vagyok abban, hogy tudták az ujjhordozó tartózkodási helyét.

-Nem tudhatjuk mire képes. És ahogy Nanami beszámolt a dolgokról Adela nem mondott még le Sukuna-ról.

-Ez baromság.- emeltem fel a hangom -Amekkora erővel tombolt minket is megölhetett volna, de nem tette.- ekkor Nanami-ra néztem aki a tanító mögött állt -Amikor rá parancsoltál, hogy maradjon ott, ott maradt vagy az ujj után ment? - vontam kérdőre a szőke barátom aki csak lesütötte szemeit -Na tessék!- csaptam össze a tenyerem és visszafordultam az alvó lány felé -Hogy is változhatna meg ha senki nem támogatja?

Adelaide szemszöge:

Egyáltalán nem tudom hova kerültem, de éreztem, hogy egyre melegebb van. Szinte már mindenemet égette a levegő ami körbevett. Tudtam, hogy egyre nagyobb sötétség vesz körül amikor meghallottam a távolban egy ismerős hangot. Satoru volt az. Egyszerre idegesített és vonzott is. Lassú léptekkel vonszoltam magam a hang irányába amikor egy újabb ismerős szólalt meg amit évszázadok óta nem hallottam ilyen tisztán

-Babám.. nem gondolod, hogy ideje lenne visszatérni hozzám?- kérdezte Sukuna, de sehol nem találtam

-Szállj ki a fejemből Sukuna.- üvöltöttem el magam mire az említett személy csak nevetett

-Adelaide Te különlegesebb vagy.- hallottam meg Satoru hangját újra ami immáron elnyomta a nevető átkot. Amint odapillanthattam volna a égszínkékszemű fiúra mindent fény borított be

-Felébredt! -hallottam meg Nanami hangját és két kart éreztem meg a vállaimon. Amint lassan kinyitottam a szemeim Satoru íriszei pillantottak le rám

-Mi történt?- kérdeztem az aggódó fiút miközben segített felülni. Ahogy megbizonyosodott, hogy kényelmesen megvagyok leült mellém és mindent elmesélt.

-Szóval mostmár ott tartunk, hogy nem tudok uralkodni rajta..

-Erre van egy lehetőség. A Zenin család idősebbik tagja tudna segíteni egy olyan technikát elsajátítani ami gátolja a rúna parancsait.- mondta Masamichi

-Mikor tudnék vele találkozni?

-Ez nem olyan egyszerű. Ez a képzés éveket venne igénybe.

-Éveket?- szólalt meg Satoru is -Egy ismeretlen helyre akarod elküldeni?

-Igen. Egy hónap múlva már kezdhetsz is.- mondta Masamichi és ott hagyott minket Nanami-val együtt

-Ugye nem akarsz ilyen hülyeséget csinálni?

-Milyen hülyeségről beszélsz?- néztem értelmetlenül a szemfedősre -Ha itt maradnék az lenne hülyeség.

-Megártott neked ez az egész.- állt fel mérgesen az ágyról -De te tudod mit akarsz.- ment ki a szobámból köszönés nélkül. Mivel ülni is alig volt erőm ezért visszadőltem és engedtem, hogy az álmok újra eluralkodjanak rajtam

Másnap kicsit később ébredtem mint szoktam. Ahogy teljesen éber lettem megcsináltam a szokásos reggeli dolgaimat utána pedig a tükörhöz mentem, hogy szemügyre vegyem a runámat ami teljesen begyógyult. Meglepődve néztem a fehér mintámat a tarkómon amikor kopogtak

-Szabad. - szóltam lágy hangon mikor Masamichi lépett be

-Hogy vagy?

-Jobban.- mosolyodtam és közösen az oktatómmal elindultunk az étkezőbe -Sajnálom a tegnapit.

-Inkább nekem kellene. Túl nagy feladatot tettem a nyakadba. Viszont jobb ha sietsz.- nyitotta ki előttem az ajtót -Valaki eléggé borsos ma.- mondta Masamichi miközben az állával Satoru felé bökött aki egyedül ült az asztalnál. Határozott léptekkel indultam meg a fiú irányába aki a reggelijét lökdöste a tányérján

-Jó reggelt.- ültem le mellé mosolyogva

-Neked is.- mondta monoton hangon rám sem nézve

-Megmondanád hogy miért vagy mérges?

-Mert hülyeséget akarsz csinálni. A Zenin család borzalmas. Egy apró hibáért képesek lesznek megölni téged.

-Úgy gondolod nem tudnám magam megvédeni?

-Mindegy hagyjuk.- állt fel az asztaltól és kirohant az étkezőből. Nagyot sóhajtva indultam meg utána, de sehol nem találtam.

Ezer Év Után  Where stories live. Discover now