Pheltia (Sárkányvér sorozat IV. kötete)

Árnyék a múltból

Bevallom félek. Már azt sem merem számba venni, hogy pontosan mitől rettegek. Napról napra egyre inkább gyülemlik minden. Nem ismerem az erőmet, és fogalmam sincs milyen ellenséggel állunk szemben. Drildrydil is csupán rossz hírekkel tudott szolgálni. Kronosz és a titánok háborúra készülnek. Vajon mi lehet Lukeal? Egyáltalán miért aggódok érte? El kellene felejtenem őt, de... olyan nehéz mindez. A gyerekkori emlékek, a sok vidámság mind keserű emlék maradt csupán. Ennek nem szabadott volna így végződnie. Nem szabadott volna hátat fordítanom neki. Ha nem megyek el, ha nem vívom meg a párbajomat Tyrannos ellen... vajon minden másképp alakult volna? Akkor talán sosem árult volna el... sosem küldött volna el maga mellől. Lágy érintés ragadott ki a gondolataim közül, riadtan pillantottam fel a mellettem álló Diablora, aki halovány mosolyra húzta a száját.

– Pihenned kellene – szólt suttogva, de csupán a fejemet tudtam rázni.

Hiába volt késő éjszaka, egyszerűen nem tudtam volna pihenni most. Mély sóhaj hagyta el ajkaim miközben körbepillantottam a kis átmeneti táborunkat figyelve. A félvérek ismét virrasztottak, az adardrozok közül sokan rémálmokkal küzdöttek, mások nem bírtak aludni a kínoktól. Iszonyat fájdalmon kellett keresztül menniük mire sikerült megszabadítani őket a bilincseiktől. Ellen a halálért könyörgött, míg Dax egy árva szó nélkül tűrt minden fájdalmat. Ő volt az egyetlen társunk, aki magára vállalta az őrködést és a régi csapattársakra figyelt. Oliver halkan sírt álmában, Ellen magas lázzal küzdött... szerencsétlen mindig is nehezen bírta a hőséget. Foster és Silver egész jól tűrtek mindent, de Zrak ismételten abba a csapatba tartozott, aki megsínylette azt, hogy ismét szabaddá válhatott. A mellettem fekvő vörösre pillantottam, aki bedagadt szemekkel aludt. Hjaj Edwin... bárcsak át tudnám vállalni minden fájdalmad... Szeretném látni, ahogyan mosolyogsz, de vajon fogsz-e valaha is úgy mosolyogni, mint régen? És te Ignis? Ezúttal unokaöcsémre pillantottam, aki a nap végén teljes végkimerülésben omlott össze. Csendben aludt mellettünk, néha úgy tűnt mintha nem is venne levegőt, ilyenkor a frászt hozta rám. Diablo próbált nyugtatni, hogy nincs nagy baja. Hamar fel fog épülni, csupán megviselte őt lelkileg ez az egész, főleg az, ahogyan Edwin viselkedik vele szemben.

– Ren? – guggolt le mellém Diablo, amire összerezzentem. Istenek te még mindig itt vagy? Mikor feléje pillantottam ismét elmosolyodott. – Igen. Itt vagyok.

– Bocs – sóhajtottam fel. – Elkalandoztam. Ha akarnék se tudnék pihenni jelenleg. Túl sok minden kavarog a gondolataim közt.

– Elhiszem kölyök – bólintott megértően majd finoman hátba veregetett. – Az érzelmek nehéz dolgok – sóhajtott fel majd lepillantott Ignisre és halkan felkuncogott. Nem értettem min mosolyog. – Ez a szarházi kis híján kinyírt mikor megkerestem.

– Valóban? – mosolyodtam el mire a szemét forgatta miközben lehuppant mellém. – Most mi van?

– Néha belegondolok, hogy ki voltam egykoron és miféle kúszó-mászó féreggé váltam – sóhajtott fel majd belefésülve fekete hajába egy-két tincset ujjai közé fogott és gondolataiba merülve nézte. Mi van veled?

– Minden rendben?

– El tudnál képzelni engem szőkén? – vonta fel a szemöldökét miközben felém pillantott. Értetlenül pislogtam vissza rá, talán még egy furcsa grimaszt is sikerült az arcomra öltenem mert felkuncogott majd bólintott egyet. – Pedig szőke voltam, aranyszín tincsekkel és akkoriban nem is volt ilyen sebhelyes a pofám. Gondolj csak bele, én lehettem volna a szőke herceg a fehér lóval – húzta ki magát büszkén.

– A hős lovag, akinek a kegyeiért hölgyek tucatjai esedeznek – cukkoltam őt, de ezúttal a mosolya keserű volt. – Bocs, ha megbántottalak, nem volt szándékos.