Megalázva

23. | Utazás

Dühös voltam. Nagyon. Egyben pedig meg is lepődtem. Brianna tényleg segített nekünk Hardyval ellentétben. Jó persze egy kicsit talán ez várható volt, hiszen már hónapok óta nálunk lakott, de simán megtehette volna ugyanazt, mint Hardy. De nem tette. Én pedig ennek a szívem mélyén nagyon is örültem.

Hardy pedig még aznap szembe jött velem a folyosón és megeresztett felém egy mosolyt is, amikor meglátott. Ez végleg kiverte nálam a biztosítékot. El is fordítottam róla azonnal a tekintetemet már csak azért is, mert bár már nem foglalkoztak velem annyian, mégis néha összesúgtak a hátam mögött páran.

Úgy döntöttem végérvényesen is, hogy leszűkítem a bosszúnk beavatásának listáját öt személyre. A szüleim, Ozzie és Brianna. Erre pedig jó ötletnek tűnt a tavaszi kirándulásunk, mert ott volt rá bőven elég időnk, hogy eltervezzünk részletesen mindent. És az elkövetkezendő időszakban nagyon nem is történt semmi említésre méltó dolog sem.

Hardyt tényleg kizártuk az életünkből és hogyha akárcsak hozzánk szeretett volna szólni, mi azonnal kerestünk rá valamilyen megoldást, hogy eltűnjünk előle. És ez rendszerint bevált. Azóta nem voltam a Lotus családnál sem, pedig a levelet még mindig nem találtam meg. Úgy döntöttem a kirándulásunk után, amikor már a tervünk megvan és meg is valósítottuk, akkor ráérek ezzel foglalkozni.

És olyan gyorsan el repültek ezek a napok, hogy nemsokára már azon kaptuk magunkat, hogy már pakoltunk is össze a saját kis sporttáskánkba és az autó előtt ácsorogtunk arra várva, hogy végre bepakolhassunk és elinduljunk.

- Egyébként hova megyünk? - kérdezte Brianna, miközben magán mutogatva halkan felsorolta mi mindennek kell nála lennie, hogy valamit ki hagyjon és utána már ne tudjon vissza menni érte. Én is mindig ezt csináltam.

- East Stroudsburgba, Pennsylvania államba a Pocono - hegységbe. - feleltem mosolyogva, mert eszembe jutottak a szép emlékek arról a helyről.

- Hát az nem itt van. Mennyi idő?

- Pontosan 1164 mérföld. Tizenhét és fél óra, ezért indulunk el már reggel négykor. Vagyis indulnánk, hogyha Ozzie őnagysága hajlandó lenne ide fáradni.

- Itt vagyok! Kinek kell autogrammot adnom? - hallottuk az említett személy hangját.

Megfordultam és ki kerekedtek a szemeim. Ozzie egy baseballsapkát viselt napszemüveggel, a hátán pedig egy brutálisan nagy zöld túratáska éktelenkedett, amin csodálkoztam is, hogy nem kényszerítette még a földre. A szemein és a kusza haján - amit akkor láttam, amikor levette fejéről a sapkát, hogy megigazítsa - , láttam, hogy nagyon fáradt volt ő is.

- Látszik, hogy még sosem túráztál. - jegyeztem meg nevetve.

- Most miért? Szerintem igenis hasonlóan nézek ki, mint mondjuk te.

Végig néztem magamon. Csupán egy fekete tréningnadrágot viseltem hozzá passzoló kapucnis pulóverrel a kényelem miatt az autóba. Ezzel szemben Ozzie egy kockás ingben feszített sima egyszerű farmernadrággal.

- Tévedsz. Én nem a kifutóra öltöztem. Ozzie, mikor veszünk egy túrára fel farmernadrágot? Egyáltalán nem kényelmes. Egyébként is egy napunk minimum el fog menni az utazással.

- Na látod, arra pont megfelel! - a végszóval együtt pedig ledobta a hátáról a táskáját, ami hangos csattanás kíséretében csapódott a földnek. - Végre! Már leszakadt a hátam. - erre inkább már nem mondtam semmit.

[...]

Szóval így kezdtünk neki az utunknak Pennsylvania felé. Talán az volt az egészben a legrosszabb, hogy most volt az első olyan alkalom, hogy hárman kellett nyomorognunk egy hosszú út erejéig.