Megalázva

28. | A bosszú

Hónapokkal később.

Egy éve. Pontosan egy éve történt az a bizonyos nap, amikor Kermit és Asher megalázott engem az egész iskola előtt.

Milyen furcsa, hogy az ember annyira nagyon vágyódik egy bizonyos dolog után, majd amikor végre megtörténik, akkor hirtelen minden szerte foszlik és újra értelmetlen lesz az élete. Ürességet érez.

Ugyanúgy indult ez a nap is, mint a többi. Leszámítva persze azt, hogy édesapám nem tudott elvinni minket az iskolába, mert be kellett mennie korábban a munkahelyére. Ozzie és Brianna pedig nulladikra ment, mert nem ment nekik a matematika és korrepetáláson kellett részt venniük. Én pedig így egyedül mentem be az iskolába. Tömegközlekedéssel. Ami a gyaloglást és a buszozást foglalta magába. Sosem volt bajom a tömegközlekedéssel, de lássuk be kényelmesebb volt egy fél órás autóút reggelente, mint egy majdnem három órás út az iskolába. Csupán ezért vittek mai napig minden egyes nap autóval iskolába. Ezt az egyet leszámítva.

A vége felé már egész sok ismerős arcot láttam felszállni a suliból is. Persze ebben sokat segített az is, hogy az iskola egyenruháját hordták. Aztán hirtelen nem hittem a szememnek. Antelmo bácsi szállt fel a következő megállóban és amikor észre vett engem, mosolyogva leült mellém. Sokkal összeszedettebbnek nézett ki, mint amikor legutoljára láttam.

- Jó reggelt! - köszöntem megilletődve.

- Szép napot Poppy! Tudod nagyon furcsa, mert éppen az iskoládhoz indultam, hogy megkeresselek.

- Valóban? - kérdeztem meglepődötten. Mégis miért keresett már kora reggel?

- Nem volt alkalmunk találkozni, de úgy gondoltam jogod van ahhoz, hogy végre elolvasd Esme levelét. Annyira siettél, hogy nálunk hagytad. - nyújtotta felém a nekem szánt üzenetet.

Elvettem tőle. Úgy gondoltam az lesz a legjobb, ha már csak a bosszú után olvasom el. És bármi is legyen benne, mindenképpen el fogom mondani Antelmo bácsinak és Tamzen néninek. Lehet, hogy Esme nekem szánta, de ez még egy olyan utolsó darab volt belőle, ami mindenkit meg illetett, aki szoros kapcsolatot ápolt vele. Vagyis engem és a szüleit.

- Köszönöm. És sajnálom, mindent!

- Nem te tehetsz róla. Hanem az a sofőr, aki nekünk jött. - szorította ökölbe kezeit. - Mégha el is veszítettem, Esme egy része mindig velem lesz.

Bátorkodtam megkérdezni, pontosan mire is gondolt.

- Ezt mégis hogyan kell érteni?

Szomorúan mosolyogva nézett rám. Éreztem, hogy ez egy olyan dolog lesz, amit eddig talán senkinek nem mondott el. Bizalmas.

- A baleset után nekem szívátültetésre volt szükségem, különben nem éltem volna túl. Esme adta oda a szívét.

Mi... micsoda? Szóval ezért állította azt folyton, hogy az orvosoknak nem szabadott volna ezt tenniük. Vajon miért döntött Esme így? Hiszen abba neki kellett bele egyeznie.

- Én... én ezt nem értem.

- Ne aggódj Poppy! Én sem, de hiszem, hogy a levélben erre is talán választ kapunk. - fogta meg a vállamat.

- Amint elolvastam elmondom, mi volt benne. Ígérem.

[...]

Gyomorgörccsel léptem be az épületbe. A nap, amikor végre minden megváltozhat. Kermit bukásának a napja. Az idei tanév utolsó napja. Soha nem izgultam még ennyire, mint most.

Úgy terveztük délben fog történni ez az egész. Akkor van a legtöbb diák a folyosón, hiszen ebédelni mennek és a büfébe kihasználva, hogy hosszú a szünet. A tanároknak pedig ki küldtünk egy kupont a közeli kávézóba, amit csak ebben az időpontban lehetett beváltani. Nagyon finom karamellás kekszet sütöttek, amiért megérte el menniük. Legalábbis Brianna szerint, én csak reménykedtem benne.