Private Message (larry ff. 18+)

3. Fejezet

Louis mosollyal az arcán indult meg az iskola felé, minek udvarán már tömérdek diák lézengett. Büszke volt magára, hogy megtette az első lépéseket és vissza írt Harrynek, - még ha utána pánikolva ki is kapcsolta a wifit, - de megtette és ez már előrehaladás volt. 

Alig várta, hogy elmesélhessen mindent barátjának, ám ekkor egy furcsa érzés futott át testén. Hirtelen eszébe jutottak Harry szavai, mikben volt egy fajta kétértelműség, s ez miatt néhány mondata félreérthetőre sikeredett. De Louis ezt csak egy véletlennek gondolta, mégis félt, hogy talán legjobb barátja elkezdené féltené és oda lenne az újonnan kialakuló barátsága, mibe már szinte beleélte magát. Hosszas gondolkodás után, végül úgy döntött egyenlőre megtart magának mindent, és megvárja mi sül ki az egészből. 

Reményekkel volt tele és olyan érzésekkel, miket eddig még nem érzett. Szerette volna ezt nem elrontani és mindent jól csinálni, hisz bármennyire is nem akarta magának bevallani; legbelül magányos volt. Vágyott arra, hogy szeresség úgy, ahogy van és ahogy Niall is szerette. Persze ott bujkáltak benne a sokszor elhangzott bántó szavak, mik mindig egy újabb sebbel gazdagították lelkét. Gyengítették őt, minden egyes szó méreg volt számára, mi lassan emésztette fel őt fájdalmak és kínok között. Az éjszakába nyúló sírások, a mélyen elfojtott sikolyok, miket soha nem engedett ki finom ajkai közül. Ez volt a gyenge Louis. Az a Louis, kit az emberek földbe tiportak és tönkretettek, otthagyva őt a sötétségben és a magányban.

Niall pedig ilyen helyzetekben mindig ott volt neki, szorosan meleg ölelésébe zárta, miközben nyugtatóan simogatta fel-le mozgó hátát, hagyva, hogy a másik könnyei eláztassák pólóját. De mit érdekelte őt az elázott szövet, ha barátja szomorú? Semmit nem akart akkor jobban a szőke fiú, minthogy a másik mosolyogjon; mert ha Lou mosolygott, akkor a világ is boldog volt és fényben úszott. Ám, ha nedvesség és gyötrelem borította arcát, a természet ezt megérezte és villámokkal bűntette az embereket, amiért ez a földre szállt angyal szenved az élők gonoszságai miatt. 

A jól ismert helyen várta már szőke ír barátja, ki nem csinált mást csak evett; persze a változatosság kedvéért most egy almát rágcsált. 

- Szia, Niall!- lépett elé ragyogó kék tekintettel. 

- Lou!- ölelte magához szorosan az apró termetűt.- Láttad mennyien kedvelték a képünket és reagáltak rá?- kezdett izgatottan pattogni, mint egy gumilabda, mihelyst elengedték egymást. 

- Igen, láttam és tényleg egész sokan látták. Páran be is jelöltek és vissza is igazoltam őket.- dörzsölte össze ujjait idegesen, kipirult arcát pedig a föld felé száműzte.

Hiszen fejében még akkor is Harry járt..

- Annyira örülök!- vonta magához újból.- Ez az a Louis Tomlinson, akit én úgy szeretek!- nevetett fel, majd megindultak az órájukra. 

Unalomtól üres tekintete ismét a kint lévő környezeten kötött ki és ragadta el elméjét, miközben a tanár éles hangja csak egy hátérzajként volt jelen. Irigykedve nézte a fákat, minek levelein a gyenge napfény megcsillanni látszott, hála a finom harmatnak, mi mindenhol ott volt és ragyogással borította be az élettelen és szürke világot. 

Elmélkedéséből azonban a telefonja rezgése szakította ki, mi zsebében pihent. Kérdő arckifejezéssel bújtatta elő készülékét és fogta tenyerébe, még fél szemmel a tanárt figyelte, ki teljesen elmerülve magyarázta a matematika apró részleteit. Mihelyst megbizonyosodott arról, hogy nem fenyegeti a lebukása veszélye, feloldotta a képernyőzárját és a messengerben megjelenő egy értesítésre nyomott. Szíve nagyot dobbant, látva az újonnan érkezett üzenetet Harrytől, kitől pánikszerűen menekült el még reggel, most viszont a legnagyobb örömet biztosította számára.