Private Message (larry ff. 18+)

19. Fejezet

Sietős léptek csattannak a beton felhevült felületén, míg az éj csendjében felzajong a bejárati ajtó erős csapódása, amint az apró test hozzá préselődik a lakozott tölgy kemény felületéhez heves csókcsatájuk közben. Ajkuk nyáltól csillog, szívük heves ritmust diktál bordáik között, s félő; talán hamarosan eggyé olvad a két szerv.

Louis arca kipirult, kezeivel a göndör zakóját markolja, hisz nem elég neki a közelsége, szinte vágyik, hogy bőrre alá bújhasson és örök védelmét élvezhesse ott, őszinte és tiszta szeretetével vegyülve.

Mert bizony Harry szerette őt, oly' annyira, hogy el is felejtette gátlásait és rég megfogadott ígéretét; sosem lesz szerelmes, mert a szerelem csak fájdalmat szül és romba dönt, akárcsak a kósza szél egy instabil kártyavárat.

De ez visszafelé is igaz volt. Louis kicsiny szíve csak is a borostyánokkal megáldott férfiért dobogott, ki boldogságot hozott az életébe és olyan fajta törődést, miben még soha nem volt része.

Mindkettőjük esze elment, a rózsaszín felhők nem engedtek utat szemük előtt. S talán ez is lett a baj, hisz talán, ha látták volna az út kacskaringós és veszéllyel teli ösvényét, óvatosabban és megfontoltabban cselekedtek volna.

Louis minden egyes csóknál megállapította; a másik íze a cseresznye édes húsához hasonlít, mit fiatal korában mindig szedett a fára mászva.

Harry azokban a pillanatokban, amikor a fiatalabbik párnácskáit,- vagy épp nyelvét - ízlelgette, úgy érezte egy vidámparkban van, hol végtelen mennyiségben habzsolhatja magába a vattacukor lágy ízét.

- Ugorj fel, picinyem.- suttogta, a kék szemű eleget téve a kérésnek pedig elrugaszkodott a földtől, s lábait erősen fonta körbe a masszív csípő köré.

Az aquamarin kristályok bágyadtan pislogtak párat és kémlelték meg a most egy magasságban lévő markáns és tiszta arcvonásokat. Apró tenyerét a másik arcélére vezeti; érezni akarja a selymességet, miről eddig oly sokat álmodott, s lám álma valóban igaz. Az erős karok szorosan tartják őt, még véletlenül sem engedik, hogy visszahuppanjon a földre, helyette újabb csók csatába elegyednek, miközben megmászni kényszerülnek a lépcső sorba következő fokait.

Harry az emeletre érve félszemmel körbe tekint, ajkait azonban nem szakítja el a másik, már feldagadt párnáiról, s minthogyha megérzése most nem hagyná cserbe, nyit be az első ajtón, ami a szeme elé kerül. Elégedettsége csak nő, hisz megtalálta tüneménye szobáját, miben már a sötétség az úr és a holdfény, mi szemtelenül igyekszik be a redőny résein. Kíváncsisága most azonban nyer, apró puszikkal szünteti meg a hosszan elnyúló csókot, jobban érdekli most szerelme szobája.

Ám a tulajdonos elégedetlenül horkan fel, amikor már nem érzi az édeskés ízt, mi eddig szüntelenül volt jelen szájában.

- Ne légy telhetetlen, Lou.- pöccint egyet orrára vigyorogva, majd lassan hagyja, hogy lábaira helyezze apró súlyát újból, s úgy ölelhesse át derekát.- Kíváncsi vagyok a szobádra. Vagy talán nem azért hívtál be, hogy ezt megnézzem?- emeli fel játékosan szemöldökét.

- De persze. Mi másért is hívtalak volna be?- száll be a játékba csintalan hangsúlyával, ajkait szemtelenül harapja be és sétál el feneket rázva a villany kapcsolóig.

A fehéres fény mindent beterít, amint megnyomódik a gomb. Mozgatható felületével azonban lejjebb csavarja a fényerőt, nem akarja, hogy a hangulat romba dőljön pusztán a túl éles csóvák miatt. Félhomály telepszik le, mégis tökéletes látható minden apró részlet a zöld szemű javára, s széles mosollyal kémlel végig mindent. Az fényképeket, amiken a kicsi Lou épp a rózsaszirmokat habzsolja édesanyja karjában, a falon lévő posztereket, mik a kedvenc bandáit jelenítik meg, s az ágyat, min a macis húzat gyűrődik meg tömérdek plüss kíséretében.

Louis arca vörösbe borul, szégyen érzet telepszik rá, amit gyerekes kinézetű szobája miatt érez most, hiszen eddig Niallen kívül soha senki nem látta még búvóhelyét, hol mindig önmaga lehet. Idegesen dörzsöli össze bokáját, mit észrevéve a göndör felkuncog, s közelebb lépve hozzá egy finom csókot hint homlokára.

- Tudod, azt hittem ennél több édességet már nem kaphatok.- nézett végig a fiatalabbik egész létén.- Nos, tévedtem. Imádom a szobád. Egyszerűen árad belőle a tömény Louis lét.- vonja szoros ölelésbe, mire a kék szemű is megnyugszik és halkan kuncog fel, közben fejét az erős mellkasnak dönti.

- Nincs is olyan, hogy Louis lét.

- Ó dehogy nincs.- simít bele a karamella tincsekbe, mikről megállapítja; oly finom szálúak, akárcsak a selyem.- Most is épp itt van a kezeim között.

Louis szíve nagyot dobban az elhangzott szavakra, szemeibe könnyek gyűlnek, pedig nem szomorú. Épp ellenkezőleg; sosem volt még ilyen boldog, s ezért is nem akar sírni. Nem akar egy ily' csodás emléket bemocskolni holmi csúf könnyekkel.

Harry gyengéden cirógatja hátát, és bár nem hallotta hangját, mégis érzi a hálát amit a másik öleléséből árad felé. Amitől csak még inkább közelebb szeretné érezni magát Louishoz. Tekintete a kis asztalra téved, hol egy CD lejátszót pillant meg és röppen egyből fejébe a következő ötlet, mit szavakba megformálva intéz a másik felé.

- Van kedved táncolni?

Louis értetlenül pislog, elnyílt ajkakkal figyeli a göndört, amint hosszú léptekkel a szerkezethez lép, s indítja el a The night we met számot. Hamar visszaigyekszik a megszeppent agyalkához, ki a szoba közepén áll tétlenül.

- Szabad?- teszi fel a kérdést mély tónusú hangjával, egy csókot lehelve a kézfej felületére.

- Én...én nem tudok táncolni..- nyel egy nagyot, torkában gombóc nő, hisz e sok kedves gesztus már túl sok neki, mégis szüksége van rá, ugyanakkor nincs kedve beégni a göndör előtt botlábaival.

- Dehogyisnem édes, dehogyisnem. Csak hagyd, hogy irányítsalak.

A kócos bólint, kezeit Harry vállára teszi, még a másik csípőjét öleli körül. Lágyan kezdenek ringatózni egymáshoz simulva, olykor Louis kiesik azonban a ritmusból, s tapos az idősebbik lábára, ki e esetben csak biztatásként egy puha csókot hint a másik kipirult arcára. Mégis úgy érzik, minthogyha egy imbolygó hajón állnának, de ez így tökéletes.

Hisz most minden tökéletes.

Csend honol köztük, de nem is kellenek most szavak, csak a zene ritmusa az, mi diktálja nekik a tempót, és simul mellé szívül ütemes dobbanása. Aprókat reccsen a padló, az idő is megszűnt körülöttük, csak a dallamok elhalás az ami megmaradt és az egymásba simuló két test, egy meleg ölelésbe összeoldva.

- Tudom, már elkéstem vele, de lenne egy kérdésem.- suttogja halkan a zöld szemű, felemeli fejét, hogy a ragyogó zafírokba tudjon nézni.

- Mond bátran, Harry.

- Megcsókolhatlak?- harapja be ajkát, mire a másik elmosolyodik, s egy néma bólintással ad zöld utat, hogy ismét egy érzelmekkel teli csókba forrhassanak egybe.

Fülük cseng, légzésük lassul, ismét megszűnik minden körülöttük.

Nem hallják az érkező autót, ahogy a bejárati ajtó csapódását sem. A hangos, mégis fáradt lépteket a lépcső felületén. Csak a kilincs nyikorgása ébreszti fel őket igazán az álomból és az ajtó erős csapódása, amint kinyílik és találják szembe magukat az asszonnyal, kinek arcára tömérdek érzelem ül ki.

- L-louis..?