Private Message (larry ff. 18+)

25. Fejezet

A fémből készült villa erős csattanással hullik a porcelánból készült tányérra, min még a félig megevett marcipános szelet pihen. Ujjaival idegesen kezdi túrni hosszú, loknis tincseit, mik hanyagul omlanak arcába, eltakarva a világ elől a düh és az irigység fenyegető mimikáját. Fejében újra, s újra lejátszódik a kép, ahol azok a puha, rózsaszín ajkak egy idegen szájt csókoltak, felélénkítve szívében mindezzel a féltékenység lángját. Ugyanis Harry féltékeny volt, most életében először, s úgy vélte; nincs e érzésnél kegyetlenebb pokol, melyet az ember sóvárgó lelke képez. 

Ugyanakkor viselkedését értetlen tekintetek fogatták, hisz eme pillanatban hirtelen el is felejtette, hogy társaság veszi körül, ki legjobb barátja és nővére. A szívét kínzó fájdalomnak az okát már ők is tudták, hiszen Liam már réges régen tudta; Harry a szerelemnek nevezett érzeten hajózik. Gemma is azonban hamar tudatlanból, minden tudóvá lett Liam által, ki gondolkodás nélkül tárcsázta minap a számát, miszerint; testvérének szüksége van rá. Ez a mondat pedig egy megszeghetetlen eskü volt, mit sosem szabadott megszegniük, hiszen a család mindennél fontosabb volt számukra. 

Gemma finom keze befeszült alkarjára kúszik, mire agya egy szekundumra kitisztulni látszik, s reménykednek, úgy is marad. 

- Ő volt az igaz?

Hangzik el a kérdés, mit Harry egy ideig még ízlelget magában, elgondolkodva azon; vajon kire is gondol testvére? Nővére azonban nem volt vak, egyből felismerte a csillogást zöld szemeiben, amint az ajtó kicsiny csengője felzendült és belépett rajta a kócos, kék szemű fiúcska. Liam szintúgy felismerte a szituációt, bár sosem képzelte volna, hogy barátja ily' nagy féltékenységi rohamot kap valaha. 

- Ő volt Louis, igaz?- teszi fel újból és egyenesen a kérdést.

A dühös mimika ellágyulni kényszerül a név hallatán, felidézve az alig pár perce látott szende és angyali arcot. Ajkaira fájdalmas mosoly szalad, így erősíti meg a kérdést, válasza által.

- Igen, Ő volt az.- mondja, ám egy kisebb szünet után hangosan is kikívánkozik következő gondolata. - Úgy látszik boldog. 

Elmerengve bámulja a díszes, összeturkált süteményt, miközben szemei fogságában próbálja tartani keserű könnyeit, melyek gombócot növesztettek torkában, csakhogy egyetlen falatra sem legyen képes többet. 

- Ugyan úgy szenved ő is, ahogyan te, Harry.- mondja komoly hangsúllyal Gemma, kit igazán aggasztani kezdte testvére darabokra hullott szíve.

- Gemma-nak igaza van. Ne vakítsa el a kín látásod, és szüljön hamis képeket elmédben. Mondjon bárki bármit Harold, ti egymásnak vagytok teremtve, még ha most szívetek távol is van egymástól.- formálta meg a szavakat a barna szemű, kinek agyában egy újabb ötlet forrongott. 

- De mégis mit tehetnék?- tette fel kétségbeesetten a választ, ám szívét a szavak igencsak meg melengették, s adtak neki újult, mégis kicsiny erőt. 

- Tedd félre a makacsságod és láss végre tisztán szemeiddel. Nem úgy ismertelek meg, aki egyből feladná. Vagy igen?- fonta fel szemöldökét kérdően a fiú. 

A göndör pedig élesen szívja be a levegőt, fejében tömérdek elképzelés szánkózik, miként is hódíthatná vissza egyetlen kincsét, mi egy kis időre ily' csúf mód kicsúszott a markai közül. S hiába a több ezernyi képzelt kép, mégis életető szerve hozza meg a döntést és a módot, mellyel minden egyes követ megmozgat majd az éjszaka csillagos leple alatt.  Arca színe felélénkül, tompán csillogó íriszei felragyognak, beragyogva ezzel minden létező sötét sarkot. Nővére és barátja arcára büszke mosoly kúszik, hisz tudják; nyert ügyük van. Mindez be is bizonyul, amint Harry meleg ölelésbe vonja őket, ismételgetve a köszönöm szót. Eleresztve őket kabátját magára kapja, miután befejezte süteménye maradékát, s még egyszer utoljára egy hálás mosolyt küld feléjük, szavaival együtt.

- Azt hiszem most már tudom mit kell tennem..