Kékszeműek (befejezett)

harmincegyedik

Nagyon nehezen teszem fel ezt a fejezetet... :(

A hátralévő részek száma: KETTŐ plusz epilógus.

Harmincegyedik fejezet

A.

A fiú többször nem bukkant fel az álmaimban. Többé nem ébredtem miatta kialvatlanul, és nem stresszeltem azon, vajon mi elől és hova rohan. A történet jó véget ért, és ez elégedettséggel töltött el.

Rea békésen aludt, amikor kimásztam mellőle, hogy forró zuhannyal kezdjem a napot. Nem láttam senkit sehol, ami ebben az időpontban nem lepett meg. Visszafelé jövet beugrottam a konyhába, pontosabban kiugrottam a hátsó épületbe, hogy szerezzek egy kávét. Arra viszont nem számítottam, hogy mire visszaérek, felfordul az életünk.

Rea az ágyban ült üveges tekintettel, zokogva.

– Mi történt? Rea!

A szívem majd' kiugrott a torkomon, lövésem sem volt, mi történt és mihez kezdjek vele. Letöröltem a könnyeit, nem mintha ez segített volna.

– Mondj már valamit!

Magába roskadt, amit nem állhattam tétlenül. Gombóccá gömbölyödött, mire az arcába locsoltam egy üveg vizet.

– Áhál-modtam... És... – szólalt meg végre.

Mintha pánikrohama lett volna. Fogtam, és olyan erősen magamhoz vontam, ahogy csak tudtam.

– Meséld el.

– Olyan volt, mint... egy átlagos álom. De rossz érzésem támadt, mintha közben mégis ébren lettem volna. Miért nem mondtad soha, hogy ennyire valóságos az egész?! – vont kérdőre. Valahol jogosan is, nem tanítottam még neki ilyesmit, mert nem hittem, hogy egyelőre szükséges lenne.

– Figyelj, most nagyon fontos, hogy emlékezz az apróságokra. Mit láttál? Rea!

– Virágokat. Minden olyan vakítóan fehér volt, és...

– Sem a túl sok fehér, sem a túl sok fekete nem jelent jót. Ahogyan a csend vagy a hirtelen támadt nagy hangzavar sem. Mi volt még ott?

Rea újra kezdett magába zuhanni.

– Nem tudom. Én... Figyelj... Vagyis te... Te láttál már olyat... akit ismersz?

És már értettem is, miért. A halál mindegyikünket felzaklatta, hát még akkor, ha ismertük az illetőt. A szimbólumok alapján, amelyeket Rea megemlített, rögtön a halálra asszociáltam.

Nehezen szólaltam meg, soha ezelőtt nem tapasztaltam ilyesmit. Egyszerűen nem tudtam, mit kéne mondanom. Ennek ellenére mégis sikerült összevesznünk.

Meg akartam várni, hogy beszéljek vele, mielőtt máshoz fordulnék. Az, hogy Rea egy ismerőséről álmodott – nagy eséllyel kékszeműről –, igazolta a félelmeimet. A szipolyok a nyomunkban voltak, a veszély közeledő fenyegetéssé változott.

Nem találtam a helyemet. Valami nagyon nem volt rendben, robbanni tudtam volna. Kóvályogtam körbe-körbe, megkérdeztem egy-két embert, látták-e Reát, de mindenki a fejét rázta. Lassan, de biztosan szétcseszett az ideg.

Miután körülbelül ötödszörre fésültem át az egész épületet, az egyik folyosón Timbe ütköztem.

– Áh – horkant nem túl kedvesen. – Téged kereslek.

– Nem érek rá.

– Dehogynem – állított meg a karomnál fogva. – Rea nálam van.

– Két órával ezelőtt nem tudtál szólni?