Kékszeműek (befejezett)

harmincharmadik

EPILÓGUS ELŐTTI FEJEZET!

Úhhh, ezt el sem hiszem. Fogadjátok szeretettel, majd az epinél jövök egy hosszabb bejegyzéssel, lesz köszönetnyilvánítás, meg minden, aztán majd új történet... Ugye, velem maradtok? ;)

(És megbocsátjátok, hogy utoljára beledoblak benneteket a mélyvízbe?)

Harmincharmadik fejezet

A.

Tavasszal tértünk vissza az Akadémiára.

Újraindult az élet és zsongott a természet, mintha a tél meg sem történt volna. Csakhogy belül nem volt ilyen egyszerű lerendezni a dolgokat. A természet éledezett, én életeket oltottam ki. Azóta is álmodtam róluk, hallottam a reccsenéseket és a golyókat. Nem tudtam a fegyverekre úgy pillantani, mint előtte – mert azt láttam, hogy életeket veszek el velük. Többé nem akartam katonaként parancsot teljesíteni, és mások harcait megvívni. Talán nem is tartoztam többé erre a helyre. Csak eszembe juttatta a sok rettenetet.

Annak viszont örültem, hogy viszontláthatom a barátaimat. Noha Benével többször is találkoztunk a szünet alatt, hiányoztak a többiek.

– Testvér! – bömbölte Bené. – Tanács kell. Mit vegyek fel a tavaszi bálra?

Megráztam a fejem. Hogyan lehetséges, hogy valaki mindezek után is ugyanolyan idióta legyen?

– Piros inget – javasoltam a régiekre emlékezve.

– Na, mit mondtam? Jó ízlésed van!

Az Akadémián eddig még nem rendeztek tavaszi bált. Csakhogy a dolgok már változásról szóltak, az újrakezdésről. A vezetőség jobbnak látta új alapokra helyezni a tanítást, leváltották Everettet is. Pam került a helyére, akit én személy szerint támogattam. Annyira viszont nem, hogy elfogadjam a vezetőségben felajánlott posztot. Nem akartam dirigálni és mások életét alakítani.

Lekoccoltam Benétől, hogy kiderítsem, megérkezett-e már Rea. Kis híján kiugrott a szívem a torkomon, ahogy eszembe jutott. Hosszú volt a szünet nélküle.

Stílusosan a legjobbkor, az egyik folyosón belefutottam Anába. Ránéztem, és nem éreztem semmit.

– Bármit is gondolsz, kérlek, hallgass meg! – lökte rögtön a szöveget, tehát valószínűleg nem véletlenül találkoztunk össze. – Nem tartalak fel sokáig. Tudom, hogy rettenetesen elrontottam, már milliószor megbántam. Békés szándékkal. Többé nem tudok úgy elmenni melletted, hogy a földre szegezem a tekintetemet. Rövid az életem, Aidan.

Átkozottul igaz. Mindannyiunk élete túl rövid.

– Rendben van – biccentettem. Ana úgy mosolygott, mint aki nem hisz a fülének.

– Vigyázz magadra – intett felém egy utolsót.

Megszaporáztam a lépteimet, mert az ösztönöm azt súgta, hogy Rea megérkezett, és vele akartam lenni. Ráfordultam a nagyteremhez vezető folyosóra, amikor megláttam. Haja a derekáig ért, gyönyörű volt. Sidneyvel és a barátnőjével beszélgetett.

Elindultam Rea felé, a testem nem engedte, hogy tovább totojázzak. Ő viszont nem vette észre, hogy közeledem, csupán az utolsó pillanatban. Szó nélkül húztam magamhoz, és csókoltam meg, mialatt az ölelésembe vontam. Megpróbált elhúzódni, hogy válthassunk néhány szót, de nem engedtem. Fél füllel hallottam, hogy a lányok távozóban rebegnek valamit.

– Ne csomagolj ki a ruháimból mindenki előtt – mosolygott, miután kiszabadította magát.

– Nem vagyok szégyenlős.