Kékszeműek (befejezett)

hatodik

Hatodik fejezet

R.

Megfeszítettem a testemet. Az ösztöneimre hagyatkoztam, szabályosan vettem a levegőt, és odafigyeltem a helyes tartásra. Elhúzódtam az ütések elől, hárítottam, amit csak tudtam. Defenzív maradtam, és nem támadtam rá Angelára. Kifordultam, lehajoltam, nyújtottam a kezem, és végig a célt tartottam a szemem előtt.

Nem gondoltam arra, hogy valójában verekszem.

Nem gondoltam arra, hogy erőszakra tanítanak engem – engem, aki mások védelmére született.

Nem gondoltam arra, hogy az életem a tét.

Nem gondoltam a félelemre egyáltalán, csupán a feladatra. És a feladat egyszerű volt: küzdeni.

Kaptam jobbról egy váratlan pofont, amitől elvesztettem az egyensúlyom, és kiestem a ritmusból. Megráztam a fejem, újra felvettem a megfelelő pózt, és vártam, hogy Angela újra támadjon.

– Elég lesz, Rea – sóhajtotta. Folyt róla a víz; csakúgy, ahogyan rólam. Az izmaim sajogtak, de éreztem, hogy még nem értem az erőm végére. Bólintással vettem tudomásul, hogy mára ennyi volt.

Kimentem az udvarra, és a már hűvös, esti levegőben futottam néhány kört. Még nem bírtam elég jól. Sokat kellett fejlődnöm a többiek szintjéig, és ezért hajlandó voltam teperni. Csinálni, ameddig szusszal bírtam.

Amikor úgy éreztem, meggyulladok, megálltam pihenni. Fájt az arcom és a lábam, szúrt az oldalam, de soha nem éreztem magamat ennyire élőnek. Erősnek.

Nagy árat fizettünk a felkészülésért, csakhogy nyertünk is vele. Nyertünk egy új életet, és néhányunknak éppen erre volt a legnagyobb szüksége.

Másnap délután Isla arra kért, menjünk le a filmterembe, mivel a Transformerst játszották. A normalitás ellen nem emelhettem kifogást, úgyhogy levettem az edzőruhámat, és kényelmes melegítőbe bújva lebattyogtam. Néhányan már várták a mozi kezdetét: hatan voltak rajtunk kívül.

Az egyik srác lekapcsolta a villanyt, majd a számítógéphez lépett, és a széles vásznat máris betöltötte a projektorból érkező kép. Hátradőltem a székemen, és átengedtem magam egy elképzelt világbéli, robotos kalandozásnak. A lelkemnek szüksége is volt erre a nyugodalomra – ahogy telt az idő, egyre jobban terheltek le minket. Az órákon tanulnivalókkal, a teremben a küzdéssel, a negyedikes különórán a feszültséggel. Minden fronton helyt kellett állni, úgyhogy egy kis visszafogott kikapcsolódás határozottan ránk fért.

Amikor Űrdongó legyőzte a rendőrautó-álcát, Aidan lépett a terembe. Csendben megállt az ajtóban, körbenézett a társaságon, majd észrevett, és lehuppant mellém. Odaintett Islának is, de a lány teljes figyelmét a filmnek szentelte. Aidan alig húsz centire ült mellettem, és hirtelen izgalmas, bár kissé kellemetlen érzés fogott el. Mintha összerándulnék, még a szívem is vadabbul vert.

Pár napja azt vettem észre magamon, hogy várom a délutánokat, amikor találkozunk, és ebben a várakozásban minden elviselhetőbbnek tűnik. Nem hatottak akkorának a pofonok, nem volt olyan fárasztó a hosszútávfutás.

Aidan halkan felsóhajtott mellettem, összefonta karját a mellkasa előtt. Szerettem volna a filmre koncentrálni, de az, hogy ő közel volt hozzám, lehetetlenné tette. Alig észrevehetően Isla felé húzódtam, hátha jobb lesz. Igen, akkor állítsuk meg az álcákat és Megatront.

– Imádom ezt a részt – súgta Aidan, miközben közelebb hajolt, ám nem nézett rám.

– Én is – válaszoltam, bár hirtelen azt sem tudtam, melyik rész van.