Kékszeműek (befejezett)

huszonhatodik

Huszonhatodik fejezet

A.

Feszült alakok pakoltak be a buszokba, arcukon feszült arckifejezéssel, majd váltottak egymással néhány feszült szót, és folytatódott tovább a feszült készülődés. Tim a kezembe nyomott egy csíptetős mappát, mondván, hogy azt elbírom, menjek körbe, és ellenőrizzek néhány cuccot. A fél iskola már reggel elutazott.

Lassan végigjártam az összes szobát a listáról, bezártam őket, és a számozott kulcsokat egy dobozba ejtettem. Legalább telt az idő, és nem azon kattogtam, hogy ez az pakolunk-megyünk sztori kísértetiesen hasonlít egy korábbihoz.

Mire visszaértem a parkolóba, majdnem mindenki ott várakozott, tekintetemmel Reáékat kerestem. Körbe kellett sétálnom, mire megtaláltam a kis csoportjukat, Alexáékkal beszélgetett. Felkapták a fejüket, amikor hozzájuk léptem, a társalgás pedig megszakadt. Mennyire örülhettek nekem.

– Hogy vagytok? – kérdeztem.

– Micsoda kérdés, Aidan! – rázta a fejét Alexa. – Kicsattanunk a boldogságtól.

Aláírom, tényleg baromság volt ezt kérdezni, annyit viszont elértem, hogy egy fokkal jobb legyen a hangulat.

– Jó napot mindenkinek! – harsogta Tim. – Szépen kérlek titeket, tegyétek fel a kékszemű hátsótokat a buszokra, és viselkedjetek kulturáltan. Ja, ez nem vicc, nincsen kifelé mutogatás az ablakon, meg hasonlók.

Néhányan vigyorogtak, Tim dumája bejött. Látta, hogy szinte pattanásig feszülnek az idegek, ezért bedobta magát, aminek most az egyszer örültem.

– Ja, és remélem pisiltetek! Nem fogunk félóránként megállni.

Benével és Ruebennel Timék buszára szálltunk fel, így tartottuk a legjobbnak. Rea valahol a középtájon választott helyet, Rueben mögöttünk. Lassan mindenki a helyére tévedt, így kigördültünk a parkolóból, bizonytalan időre búcsút intve az Akadémiának.

Rea felém fordult, mire loptam egy csókot – ez már igazán hiányzott az elmúlt másfél órában.

– Próbálj meg egy kicsit aludni – kértem.

– Nem akarok egy pillanatot sem elvesztegetni abból az időből, ami nekünk van.

Megkeményedtek az izmaim. Rea a halálra gondolt. Ha nem tudunk elrejtőzni a fenyegetés elől, és a szipolyok ránk találnak, biztosra vehető a küzdelem. A harcot pedig lesz, aki nem éli túl. Kevesebbek, sebesültek, sebzettek leszünk. Örökre megváltozik majd valami, talán ez az utolsó pillanat, amikor még nagyjából minden rendben volt.

Hátranéztem a két ülés között, Rueben az ablaknak dőlve aludt. Vagy legalábbis csukva volt a szeme. Egész nap hajtogatta, milyen fáradt, és utálja a rendszerünket meg minket is. Senki sem vette komolyan a szavait.

– Ne bámulj, baszki – morogta. Vigyorogva ellenőriztem a többieket, Bené zenét hallgatva bólogatott.

Visszafordultam Rea felé, a csíkká mosódott tájat figyelte. Az ülését előrébb húzta, így a felső részének tudtam dönteni a fejemet, és aludni.

Kényelmetlen volt. Sokszor zsibbadt a nyakam vagy bármilyen testrészem, és felriadtam egy pillanatra. Próbáltam úgy pózt váltani, hogy ne rázzam fel vele Reát, de nem volt egyszerű feladat. Legközelebb arra ébredtem fel, hogy ő fordul hátra az ülésben, és suttog.

– Ki tudnád ezt nyitni nekem? – A következő pillanatban már nyílt is az ásványvizes flakon. – Köszi.

Odavontam az ép vállamhoz, de éreztem magunkon Rueben tekintetét, így odaszóltam neki.