huszonnegyedik

3.8K 353 18
                                    

Huszonnegyedik fejezet

A.

– Nem fognátok be végre? Ez már nekem is sok, nemhogy neki – mondta egy hang. Felismertem. Név nem társult hozzá, noha a hang tulajdonosának arca is felrémlett előttem.

– Utálom, hogy ezt történt – folytatta valaki, ezúttal egy lány.

– Fel nem foghatom. Istenem, ha történik vele valami... – egy másik csaj hangja. Homályosan ismerős.

– Fejezzétek be, könyörgöm! Ki a fenének van erre a siralmas nyekergésre szüksége? Azon kellene lennünk, hogy felébredjen, de ha hall titeket, inkább így marad. – Bené, kattant be a név. Hangja hűvös, akár a jég.

Egyszer csak elhallgattak, de az egész világgal együtt, és elvesztettem a fonalat. Amikor újra magamhoz tértem, vagyis félig magamhoz, csend telepedett rám. Próbáltam pislogni, csakhogy az éles fény elvakított, és nem bírtam kinyitni a szemem. Szerettem volna odakapni, de a kezem sem mozdult. Mi a franc?

Biztattam magam, mint a szüleim kiskoromban a nehéz akadályok előtt – hogy tudok pótkerék nélkül biciklizni, beleugorhatok a medencébe, és később, hogy nem kell félni a szóbeli vizsgától. Legalább tízszer játszottam el a kinyit-becsuk játékot, mire a szemem valamennyire megszokta a fényt, és nem akart kiesni a helyéről.

Bené egy széken aludt – hogyan fogom felébreszteni? Megmozgattam a nyakam, a ropogást leszámítva egész tűrhető volt. Az ép jobb karomat is használatba vettem, ökölbe zártam az ujjaimat, végül megtapogattam a bal vállamat. A fehér kötés, ami átfedte a fél mellkasomat, őrülten szorított.

Ekkor pillantottam újra Bené felé, aki már nem aludt, hanem tágra nyílt szemmel vizslatott engem, mint aki szellemet lát. Csak néztük egymást, hangtalanul, várva a másik reakcióját. Ezer éve nem láttam ilyen fáradtnak és nyúzottnak az arcát.

– Haver – lehelte, utána pedig kiabált. – Felébredt! RENDBEN VAN!

Ki akartam cseszni vele egy kicsit, a homlokomat ráncoltam.

– Te meg ki vagy? – kérdeztem reszelősen. A hangszálaim kicsit berozsdásodtak. A srác meg elfehéredett.

– Komolyan nem ismersz meg, Aidan? – ugrott fel Bené, és még rémültebb képet vágott, mint az előbb. – Szinte testvérek vagyunk!

– Tényleg?

– Nem emlékszik rám – lehelte. Ennél tovább nem bírtam, elvigyorodtam.

– Egy ilyen hülyét akkor sem felejtenék el, ha kitörölnék az emlékezetemet.

– Seggfej – sziszegte. – Ezt a pokoljárást kéne átélned, utána nem szórakoznál ilyesmivel. Mindenki tiszta őrült, legalább tíz évet öregedtünk miattad. Nem vagy éhes, szomjas? Nincs szükséged valamire?

– De. Mozgásra.

– Még ne erőltesd annyira. Amint viszont rendbe jöttél, akkorát le fogok kenni, hogy beleszédülsz, esküszöm.

Én csak pislogtam, miközben ő Keresztapának képzelte magát a fenyegetőzésével. Megjött az orvos, Jack, aki többek között belevilágított a szemembe, megmérte a vérnyomásomat, meghallgatta a szívemet, és furcsa kérdéseket tett fel arról, hogyan érzem magam. Nem szédültem, nem volt hányingerem, annyira nem fájt semmim. Olyan egészségesnek éreztem magam, amennyire csak lehetett, leszámítva a mozdulatlanságtól elmacskásodott végtagjaimat.

Jack megígérte, néhány óra múlva felállhatok, és csinálhatok néhány gyakorlatot, persze nem olyat, ami a vállamat terheli. Annak szigorúan pihennie kell, hacsak nem akarom, hogy felszakadjanak a varratok.

Kékszeműek (befejezett)Where stories live. Discover now