Kékszeműek (befejezett)

negyedik

Negyedik fejezet

R.

Éreztem a veszélyt. Akármerre mentem, akárki szemébe néztem bele – a veszély ott lapult. Sunyi módon hálózta be magát az életünkbe, Tristan módszerével. Tudtam, hogy ő áll a szervezkedés mögött. Zsigerből. Hisz mindig is ebbe a típusba tartozott: a hitványba. Amikor elhúzott mellettem, és magára öltötte tenyérbe mászó maszkját, legszívesebben szarrá vertem volna a fejét. Csakhogy nekem, vele ellentétben, volt egy szuperképességem. Önkontrollnak hívták. Pléhpofával fordultam el, és mentem tovább a dolgomra. Kerültem mindenkit, amennyire csak lehetett.

Délutánra a szobámba zárkóztam, hogy valami megoldást találjak, de Tristan likvidálásán kívül egyet sem találtam. Malcolmnak nem akartam szólni, mivel az szinte rögtön Tristan fülébe jutna a poloskái által. Minden információ csak addig lehetett titokban, amíg magamban tartottam.

Az az átkozott féreg népirtást tervezett, ahogy az apja is azt akart. Csak a megfelelő pillanatot várta. Meg azt, hogy Malcolmot és engem eltakarítson az útból, de nekem kellett a gyorsabbnak lennem. Sőt, leszek én a szükséges rossz is, ha ezzel megállíthatom az ördögöt.

– Rueben! – kiabálta valaki két kopogás után. Sejtettem, hogy Joel lesz az, Malcolm egyetlen közeli embere. Rajtam kívül. Jött leadni a legújabb helyzetjelentést, bár a sötétben tapogatóztunk csupán. A végeredményen – a pusztításon – kívül nem voltunk semmiben sem biztosak. Az oda vezető út homályba fulladt.

Miközben az agyamat elöntötte a düh, rájöttem a megoldásra. Csak néhány dolgot kellett elintéznem előtte, persze teljes láthatatlanságban.

A balhé maga kockázatos lesz. Nem is kevéssé: az is lehet, hogy meghalok, mielőtt kinyithatnám a számat. De még mindig jobb üzlet tisztességesen meghalni, mint mocskosan élni.