Kékszeműek (befejezett)

tizennegyedik

Tizennegyedik fejezet

R.

Egy pillanatra nekitámasztottam a hátamat Aidanék ajtajának, és csak remélni mertem, hogy nem fog most utánam jönni. Igyekeztem normálisan venni a levegőt, be és ki, be és ki, be és ki. A lelkiállapotomból kifolyólag, még ez az egyszerű feladat is bonyolultnak tűnt. A szívem úgy verte a ritmust, mint ahogy a Metallica dobosa szokta, és azt hittem, menten elájulok.

Valahogy mégis sikerült mozgásra bírnom a lábamat, gondolkozásra az agyamat, és elindultam a saját szobánk felé.

Mellette ébredtem, ő pedig énmellettem, és ez a tény elég volt ahhoz, hogy egész napra idiótát varázsoljon belőlem. Bármit is csináltam, bárhogy is hajtottam az edzéseken és a futáson – a szakadó esőben –, a hasamban egyre erősebben feszült az gombóc, ráadásul úgy mosolyogtam mindenkire és minden létező tárgyra, mintha kötelező lenne. Ez azért egy filodendron társaságában elég zavarba ejtő.

A duplatöri után Isla már a szobánkban várt rám, neki irodalomja volt. Még szinte be sem léptem, de már boldogan harsogta:

– Kora hajnalban sikerült elhárítani a hibát a vízvezeték-rendszerben, és ma este már mindenki újra a saját helyén maradhat!

Ennek a ténynek ő legalább annyira örült, mint én annak, hogy ideiglenesen új szállás után néztünk.

– Ez jó hír.

– Aha, de Rea, figyelj. Van egy nagyon tuti ötletem. – Felvontam a szemöldökömet, és már sejtettem, hogy a szabadidőnket nem pihenéssel fogjuk eltölteni. – Hallottam ma valamit irodalom után. Csak nemrég találták ki, de mindenki tök lelkes.

– Ki az a mindenki?

– Néhány lány a csoportjaimból. Tudod, próbálnak sok programot szervezni, hogy ne unatkozzunk. Hát ez is egy olyan.

Kíváncsi lettem a tervre, hisz nekem is jól jönne valami, amivel leköthetem a gondolataimat, bár egyelőre abban a fázisban voltam, amikor még élveztem újra és újra átpörgetni magamban az eseményeket.

– Tánc – mondta ki a lényeget Isla csillogó szemmel.

– Falábú vagyok és nagyon béna!

– Biztosan csak túlzol. Mi majd segítünk! Gyerek, kérlek, légysziii – addig nézett rám könyörgő tekintettel, mígnem beadtam a derekam.

Váratlanul, látva a lelkesedését, én is kedvet kaptam a dologhoz, ehhez az egész csajos, barátnős mizériához, mert olyan fantasztikusan hétköznapi volt. Volt egy ilyen részem is, ami nem ritkán figyelemért kiáltozott odabent.

Nem sokkal később bő nadrágot és pólót vettem fel, megtöltöttem egy üveget vízzel, és vártam, hogy Isla mikor közli, mehetünk. Nem tartott sokáig, mivel teljesen bezsongott (ahogy én is csendben), és úgy határozott, jobb lenne csatlakozni a murit szervező lányok csapatához. Amikor rájuk bukkantunk az egyik teremben, a földön ültek, az egyikük a hifit állítgatta.

– Sziasztok – köszöntem nem valami határozottan, és igyekeztem nem kívülállónak érezni magam.

– Csajok, ő itt Rea – közölte Isla, majd körbemutatott a lányokon: Alexa, Doris, Roshni, Livia... Hajaj, ez sok lesz. Isla a zenét állítgató lányhoz lépett, én meg lehuppantam a szélesen mosolygó Alexa mellé.

– Hallottál már a zumbáról?

Zumba? Mi történt a rumbával, tangóval meg az ilyesmikkel? Mielőtt bármit válaszolhattam volna, a lányok felnevettek.