Kékszeműek (befejezett)

harminckettedik

Meghoztam az utolsó előtti fejezetet... Remélem, tetszeni fog. Írjatok bátran!

Harminckettedik fejezet

R.

Azt mondta: sajnálom. És végignéztem, hogyan huny ki angyalkék szeméből a fény.

Mindannyiszor belém tépett, szakított, a lelkembe karcolt a neve, akárhányszor meghallottam. A valóság megmérgezett; valamikor, nem is olyan régen, még az én ajkamról gördült le a szó. Kínosan ügyeltem, hogy hangosan ne ejtsem ki, még ha muszáj is lenne. Éppen elég, hogy magamban szomjúságig ismételgettem.

Védtem az emlékét mindentől és mindenkitől. Tim megbújt minden szavamban, mozdulatomban és éjjelenként az álmaimban, de mindig hangtalanul. A csendben. Ahogy ő vigyázott rám. Nem maradt szívdobbanás, lélegzetvétel, pislogás, ami úgy múlt el, hogy ne sajogna a hiánya.

Az volt a legrosszabb, amikor felébredtem a borzalom másnapján. Azt hittem, csak álmodtam az egészet. Majd hirtelen és egyszerre hasított belém a kín – a fejembe, a lábamba és a szívembe. Ez a tragédia valóban megtörtént: Tim elment, most már Delaneyvel sétálgat valahol a soha el nem múló télben.

Az arcomra gyűrtem a párnámat, és hogy ne sikoltsak fel, keményen beleharaptam. A szememből már ömlött a könny, nem tudtam visszafogni.

Az én hibám volt. Nem kértem eléggé, hogy álljon tovább, hogy hagyja el ezt a helyet.

Aidan körém fonta a karját, hogy lenyugtasson, de ezen még ő sem segíthetett. Talpra ugrottam, és Tim szobája felé szédültem. Mezítláb vágtam át a folyosón, és én bolond, kopogtam a szobája ajtaján. Zokogva imádkoztam, hogy nyissa ki, és tegyen valami gúnyos megjegyzést.

Ami nem történt meg.

Ledőltem a fotelba, amiben tegnapelőtt még ő pihent. Ez már nem egyszerűen fájt, ez kitépte a szívemet, és bábozott vele. Égetett. Perzselt. Szúrt. Karcolt. Tört. Szorított.

Fekete, kilátástalan volt a csend.

Mozdulatlanul feküdtem a fotelben, a fülem vöröslött a fájdalomtól. Meg kellett volna nézetnem, a tegnap kapott ütéstől valami történt odabent. Nem foglalkoztam vele.

Behunytam a szemem, és magam elé képzeltem Timet: a helyemen ül, és könyvet olvas. Eszembe jutott a verseskötet, úgyhogy felkeltem, és körbenéztem a szobában. Az éjjeliszekrényen bukkantam rá, remegve magamhoz vettem. A tudat győzött, hogy ezt utoljára még ő fogta a kezében.

Kinyitottam az első oldalon, de kis híján megállt a szívem. Macskakaparással állt ott pár sor, plusz a nevem. Ezt Tim hagyta itt nekem.

Rea, azok rettegnek legjobban a haláltól, akik nem éltek igazán

„Ha önmagad akarsz lenni egy olyan világban, ahol minden arról szól, hogy megváltozz és olyan légy, mint mindenki más, akkor meg kell vívnod minden harc közül a legnehezebbet. Ember vagy, küzdesz, soha ne add fel!"

Edward Estlin Cummings

Addig néztem a betűket és olvastam a sorokat, hogy kívülről fújtam az összeset. Magamhoz öleltem a könyvet, bármennyire is nevetséges a mozdulat.

Meghallottam nyílni az ajtót, de a szememet nem nyitottam ki, hogy megnézzem, ki az. Abba a tévhitbe akartam ringatni magam, hogy Tim jött megnézni, mit művelek a szobájában.