Kékszeműek (befejezett)

huszonharmadik

Huszonharmadik fejezet

R.

Nekitámasztottam a homlokomat a csempének, miközben óriási kortyokban nyeltem a levegőt, mint a fuldokló. A jéghideg víztől már dideregtem, de továbbra sem voltam hajlandó elcsavarni a másik csapot, elmebeteg módon volt szükségem a hidegre. A jeges cseppek mint millió, apró tűszúrás a bőrömön.

Rábírtam magam a kiszállásra – isteni érzés volt, ahogy a sebtében lehibernált tagjaim újra mozogni kezdtek. Életet dörzsöltem magamba a puha törölközővel, majd belebújtam a legkényelmesebb melegítőmbe, és attól a pillanattól kezdve, hogy újra normálisan éreztem magam, képtelen voltam tartani a kontrollt a gondolataim felett.

A négytagú, igen bátor és eszement kémcsapat hazatért a titkos akciójáról, meglehetősen rossz állapotban. Pierre-nek csontja törött, a szipolyt összeverték, Aidan kis híján meghalt. Még nem láthattam, az orvoson kívül senki, de tudtam, hogy meglőtték és rengeteg vért vesztett. Azóta eszét vesztette a világom. Csak sétáltam fel-alá, mélyebb kétségbeesésbe merülve, mint az elmúlt egy hétben bármikor. Egy ilyen elvetemült pillanatban kattant be az agyam, és álltam be a hidegzuhany alá, ami jót tett, mert addig sem kellett morfondíroznom.

Történt még valami, aminek eddig nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, mert a sokk elnyomott minden mást. Olyan hosszú idő után, szemtől szemben álltam azzal a szipollyal, aki megtámadott minket az erdőben. Annyit kisilabizáltam, hogy valamiféle kollaboráció folyt a vezetőség és közte. Minden bizonnyal nem árthatott nekünk, ha felengedték az alsó szintről, nekem viszont csak az járt a fejemben, hogy Aidan miatta került életveszélybe. Dühöngtem.

Először láttam őt világosban – elképesztően átlagos volt. Akárcsak én, azt leszámítva, hogy amíg az én szememben kékség világított, az övében zöld pettyek. Felmértem: erős testalkatú és vállú, meglepően fehér bőrű, de nagyon sötét hajú, bárki lehetne az utcáról pasi.

Hiába rettegett tőle itt mindenki, és játszott rá a keménységére, engem nem rémített meg. Amikor rám nézett a sötét szemével, hát elpattant bennem valami. Elléptem Tim mellől, egyenesen a nagydarab alak felé, és már csattant is a tenyerem az arca jobb oldalán. Ő elképedten nézett rám egy percig, aztán elvigyorodott. Mi az ördög?

– Te tényleg kemény csaj vagy – a hangja mély volt, sötét, teljes mértékben hozzáillő.

Keményen a szemébe néztem, cseppet nem érdekelt a humorizálása.

– Ha nem éli túl, esküszöm, hogy nem leszek olyan jólelkű, mint a többiek.

Mintha egy idegen szavai szólnának az én hangomon, de ez sem számított akkor. Úgy éreztem, a megtestesült gyötrelem szemébe pillantok bele, és ez erőt adott, ez megkeményített. Erre pont Aidan tanított meg: olyan világban élünk, amiben nem adhatom fel.

– Hát – mondta komolyan a szipoly, és már nem mosolygott –, túl fogja élni.

Felszegett állal néztem az arcába. Állta a pillantásomat, valami furcsa, tompa fény pislákolt a szemében.

– Rueben vagyok. Barát – tért vissza az előbbi stílusához.

– Rea – biccentettem. – Azt még eldöntöm, hogy barát-e.

Nehezére esett visszafogni a mosolyát, és ezt már majdnem szóvá tettem, amikor Tim közbelépett.

– Most, hogy így egymásra találtatok, ellépek kajálni, nemsokára itt vagyok. Ne menjetek el innen! – Azzal pedig már ott sem volt.

Rueben a torkát köszörülte.

– Nos, nyilván tudod, miért hagyott itt minket.

Odahúztam egy asztalt az övével szemben, és felültem a tetejére. Kezdett csillapodni bennem a düh, felszínre tört az igazi énem, és nem tudtam mindenért őt hibáztatni. Meglepően nyugodtan feleltem neki: