Kékszeműek (befejezett)

ötödik

Ötödik fejezet

A.

Szándékosan olyan hétvégét választottunk a paintballozásra, amikor indult egy busz a városba, és mi hatan negyedikesek, „eltávot" kaptunk néhány órára. Régóta próbáltuk leszervezni, de valami mindig közbejött. Eddig. Megrendezhettük volna a paintballcsatát az erdőben is, az Akadémia közelében, a saját fegyvereinkkel, de már túlságosan ismertük a terepet. Inkább döntöttünk az új, ismeretlen pálya mellett. Szín volt a hétköznapjainkba, még akkor is, ha ez a szín véraláfutásos bordó.

Amint megérkeztünk az elkerített, dombos, parkszerű területre, ahol néhány búvóhelyként szolgáló, félig összeomlott épület is állt, hatalmába kerített a játék izgalma, és hagytam, hadd gyűrjön maga alá a jókedv. Adrenalin, játék és a haverjaim. Már csak egy jó sör hiányzott.

– Készülj a harcra! – kiáltotta torkaszakadtából Bené.

– És vele együtt a kudarcra – röhögtem fel.

Egy majdnem kétméteres faszi megmutatta az öltözőket, rövid bemutatót tartott fegyverhasználatból, amire egyébként nem volt szükség, aztán átestünk az utolsó simításokon, és kezdődhetett a meccs. Külön csapatba kerültünk Benével, így tettük még izgalmasabbá a játékot, egymás seggét szétlőni sokkal jobb volt. Az első találatot pont tőle kaptam – sors –, és pont nagyon kellemetlen helyen talált el. Hátulról támadt rám, és miután megfordultam, hogy azonnal lerohanjam, felmutatta a középső ujját, majd eltűnt a szemem elől. A lövés helye még percekig élénken sajgott, nem is emlékeztem rá, hogy ez ennyire fáj!

Amikor megláttam közeledni Josht, úgy futottam előle, mint az őrült, és miután találtam egy pöpec helyet az elbújásra, Bené egyszer csak a látóterembe kúszott. Egyetlen pillanatig sem haboztam, lábon lőttem, mire eltaknyolt. Eszembe sem jutott, hogy felsegítsem, hisz ismertem már a kis mocskos módszereit, habozás nélkül lelőtt volna. Nem kiabált, nehogy felhívja a csapattársaim figyelmét magára, de hevesen mutogatva próbálta a tudtomra adni, mit gondol rólam.

A tizenhatodik találatnál abbahagytam a számolást, már az egész testem úszott az ételfestékben. Kicsit lüktetett néhány pont is, de csak a versenyre koncentráltam. Hiába tudtam, hogy játék az egész, az adrenalin elborított, zubogott a véremben, és minden fűszál mögött a megbúvó ellenfelet kerestem. Futottunk, mint a hibbantak, másztunk a földön és fedezéket kutattunk, majd lőttünk, lőttünk, lőttünk.

Mire véget ért az ütközet, azt hittem, leszakad a karom. Meg a lábam. Ahogy elindult velünk a busz vissza az Akadémiára, mint egy jó kisgyerek, akit ringatnak, rögtön elaludtam. Valamikor éjjel értünk „haza", mindenhol kriptai csend volt, és amikor felértünk a szobánkba, Bené egyesével bemutatta a harci sérüléseit, én meg azon agyaltam, ki kéne támasztani a szemhéjamat valamivel, hogy ne ragadjon le.

– Beszarás, tesó. Még a seggem is lila – nézett rám szörnyülködve.

– Ha nem akarod, hogy a szemed alatt is lila legyen, akkor most hagysz aludni. Bené felröhögött, de közben elküldött nyomdafestéket nem tűrő helyekre.

A paintballozást követő nap új kihívást állítottak elénk. Próbára tették a szervezőképességünket, így vasárnapra egy kis kikapcsolódásként, közös programokat kellett terveznünk. Mi, negyedikesek, felosztottuk egymás között a témákat: sport, film, falfestés, karaoke és szituációs játékok. Benével a sportot választottuk, majd húztunk egyet a cetlik közül, így hozzánk került a twister. És én még azt gondoltam, hogy focit vagy lacrosse-t kapunk. Erre! Twistert! Bené úgy örült neki, mintha megnyerné a lottó ötöst, vidáman vette át a játék dobozát, én meg azon morfondíroztam, milyen ürüggyel hagyhatnám magára. Szemmel láthatólag annyira elégedett volt, hogy rám már nem is volt szüksége. Akart a nyavalya twisterezni.