Kékszeműek (befejezett)

harmincadik

Harmincadik fejezet

R.

A fiú szemben állt a lánnyal. A parkban vakítóan sütött a nap, minden sárga fényben úszott, mellettük méhek zümmögtek. A lány egy pad tetején ült, a fiú vele szemben ácsorgott, nekem háttal. Zsebre dugott kézzel rugdosott néhány fűszálat, majd a lányt nézte hosszan, nagyon hosszan. Az melegen mosolygott rá, biztosan közel álltak egymáshoz. Mivel a fiú arrébb mozdult, szemtől szembe kerültem a lánnyal, ő viszont keresztülnézett rajtam. Odaintettem neki, de nem reagált, hanem még a fejét is elfordította.

Felnézett a fiúra, lágy mosollyal az ajkán beszélt hozzá. Automatikusa vitt a lábam közelebb hozzájuk, hiába éreztem valami furcsa kívülállóságot. Kétméterenként meg-megálltam, hátha a felkapják a fejüket. Valami vonzott hozzájuk.

A lány az előbb még engem figyelt, most azonban rám sem hederített. A homlokomat ráncoltam. Integetni kezdtem, noha továbbra sem történt semmi. Újra megindultam feléjük, hogy a dolog végére járjak.

– Hé!

De mintha semmi sem történt volna. Mi a...?

Földbe gyökerezett a lábam, amint ráébredtem a valóságra. Végigkígyózott rajtam a hideglelés: hisz ők nem láthattak engem. Külső szemlélője voltam meghitt jelenetüknek – méghozzá álmomban.

Tekintetem a furcsa párra szegeztem és egyre csak néztem őket. Valami óriási történt éppen, amiről még túl keveset tanultam.

A lány megveregette maga mellett a helyet, a fiú elindult felé. Innentől kezdve mintha lassítva néztem volna a dolgokat. A fehér fény mindent elöntött, éreztem a napsugarak melegét a bőrömön. A madarak vidáman csicseregtek, és virágpor illata szállt a levegőben.

A sötét hajú fiú lassan oldalra fordult, közelebb lépett a padhoz, és mielőtt felült rá, ölelésébe vonta a lányt. És utána felém fordult.

Egy szívdobbanásnyi idővel később az egész értelmet nyert. Nyeldekelni kezdtem a könnyeimet.

– Nem! – sikoltottam következmények nélkül.

Felismertem az alakját, a járását, a mozdulatait, és amikor a boldogságtól sugárzó arcára néztem, eltörött bennem valami.

Tim volt az.

Tágra nyílt szemmel, patakokban folyó könnyekkel, zihálva ültem fel az ágyban. Hirtelen azt sem tudtam, ébren vagyok-e, de lassan minden visszajött. Zsibbadt az egész testem, és mielőtt kiugorhattam volna az ágyból, Aidan jelent meg az ajtóban. Üveges tekintettel bámultam rá – azonnal hozzám lépett. Megcsapott a kávéja illata, gyomorforgatónak tűnt.

– Mi történt? – Mivel nem válaszoltam; nem tudtam, erőteljesebben csattant a hangja. – Rea!

Elveszetten, könnyeim homályán keresztül pillantottam fel rá. Hiába törölte le őket a mutatóujjával, egyre hevesebben zokogtam.

– Mondj már valamit!

Csakhogy a torkomra forrtak a szavak. Édes Istenem! Most könyörgöm, hogy segíts!

Átkulcsoltam a karommal a térdemet, és hagytam, hadd hulljon darabokra a világ, a szívemmel együtt. Nem akartam komolyan venni, nem akartam elhinni, és mégis, a mellkasomban elemi erővel lüktető fájdalom elég bizonyítékot adott arra, hogy minden igaz. A könnyek nem a szememből jöttek, hanem a lelkemből, befelé sírtam igazán.

– Ne csináld ezt velem – szólt figyelmeztetően Aidan. De mivel nem bírtam reagálni, felrántotta a térdembe kapaszkodó karomat, és egy üveg vizet locsolt az arcomba. A fejem másodpercek alatt tisztult ki, nagy kortyokban, hüppögve ittam a levegőt.