Kékszeműek (befejezett)

tizenötödik

Sziasztok! Jó olvasást, köszönöm, hogy figyelemmel követtek! <3 Ha gondoljátok, klikk a blogomra, nyereményjátékot szerveztem nektek. :))

Tizenötödik fejezet

A.

Minél hamarabb fel akartam érni a szobába, és rohadtul reméltem, hogy ezúttal senkivel sem futok össze. A legalkalmatlanabb emberek mindig a legalkalmatlanabb pillanatokban zavarnak. Tele volt a tököm azzal, hogy a mindent megértőt, az elfogadót játsszam. Csak azért, mert kékszeműnek születtem, nem jelenti azt, hogy nincs bennem düh.

Arra számítottam, hogy ilyen későn mindenki alszik, de természetesen tévedtem. Bené pont ugyanolyan éber volt, mint reggel hatkor, és az ágyán ülve várt rám. Felugrott, amikor meglátott.

– Na, végre – mondta. – Kész vagy? Így jössz?

Megálltam, az erős fény miatt hunyorogva néztem rá. A folyosókon már sötét volt, szinte sehol sem égett a villany, kivéve a mi szobánkat. Olyan fáradt voltam, hogy még a gondolkodás is a nehezemre esett, így abszolút semmit sem értettem Bené agyfárasztásából.

– Hova?

– A B-épületbe. Tudod, reggel megbeszéltük, hogy este felszökünk, kicsit szórakozunk... – Várt egy kicsit, hogy megbizonyosodjon a sejtelmeiről, majd folytatta. – Nem tudod.

– Nem hát. Mikor beszéltük meg?

– Amikor a paparazzi fotókat csináltam, és seggbe akartál rúgni. Na, rémlik?

Szóval erről süketelt. Talán oda kellett volna figyelnem.

Ebben a pillanatban még nem kezdte el osztani az igét, de olyan arckifejezéssel nézett rám, amiből arra következtettem, nemsokára megteszi.

– Haver, tudod, hogy mennyire...

– El se kezdd! – Elkezdte inkább ő, és tudtam, ha nem állítom le gyorsan, aludni sem fogok. – Ígéretet tettél nekem. Egy ideje szinte nem is látlak ébren. Az én napjaim is teljesen felborultak, és hiányzik az, hogy megdumáljuk a dolgainkat. Ne csináld ezt, testvér.

Már most belefájdult a fejem a szövegébe, kikészülnék, ha tovább kéne hallgatnom. Vettem egy mély levegőt, és mielőtt Bené tovább folytathatta volna a prédikálást, közbeszóltam.

– Oké, felmegyek veletek, de csak egy-két órára. Valamikor aludnom is kell.

Annyi engedményt nagylelkűen tett, hogy gyorsan lezuhanyozhattam, amíg ő előkerítette a lányokat.

A B-épületbe már másodikos korunk óta átlógtunk, egy akkori negyedikes mutatta meg. A lányokon kívül még senkit sem vittünk magunkkal, mert általában ott bújtunk el a világ elől.

Adel és Bené, mint akik ezer éve nem látták egymást, rögtön összegabalyodtak. Úgy fetrengtek csókolózva az egyik takarón, hogy Ciarával azt hittük, menten letépik a másikról a ruhát.

– Hogy bírtok vele? – kérdezte ekkor Ciara, és átült mellém. A poharamban lögybölődő italt néztem elmélyülten, de a kérdésére felkaptam a fejem. Tudtam, kire gondol, így rögtön eszembe is jutatta, amit igyekeztem elfelejteni.

– Nincs könnyű dolgunk.

– Azt sejtettem. Eléggé kimerültnek tűnsz.

– Az is vagyok.

Biztos azt gondolta, hogy egész nap bunyózunk Ruebennel, mintha egy végtelenített bokszmeccsen vennénk részt. De az igazság az, hogy valójában nem Ruebennel harcoltunk, hanem magunkkal. Engem ma halára rémített az egyszerű ténnyel, hogy a képembe lökte az igazságot. El is indultam a vezetőkhöz, hogy megpróbáljam felhívni a figyelmüket Rueben szavaira. Nem hallgattak rám, bár láttam a szemükben a megrendülést.