Andor bágyadtan cammogott ki a fürdőszobából, fürtjeit álmosan összekócolva, útja egyenesen a konyhába vezetett. Az édesanyja szokásához híven a pult előtt ücsörgött, forró kávéja a szemei előtt gőzölgött, míg tekintete telefonjának képernyőjére tapadt.
– Nocsak! Veled meg mi történt? – Annabella egy szemtelen mosolyra húzta az ajkait és a tenyerébe ejtve az állát kíváncsian fürkészte a fiát.
Válaszul Andor csak egy fáradt grimaszt vágott, majd teletöltötte a bögréjét kávéval.
– Apa?
– Gergővel van találkozója – a nő egy halk kuncogás mellett felnyitotta a telefonját és elmerült az e-mailjei között, de még mielőtt kiléphetett volna az ajtón odaszólt a fiúnak. – Apád örülne, ha bemennél ma egy kicsit. Szeretne veled beszélgetni.
– Itthon nem tud? – De azonnal elszégyellte magát, mivel az anyja összehúzta a szemeit és megcsippentette az orrát.
– Andor! – Rápirított a fiúra, de az ajkai akaratlanul görbültek egy újabb mosolyra. – Biztosan megvan az indoka! Na siess!
A fiú felhörpintette az italt, egy rövidnadrágot magára húzott és a pulton hagyott kocsikulcsokat a markába szorítva el is hagyta a házat. Az álmosság még nem egészen szökött ki a szemeiből, érezte, hogy még ott csörgedezett az ereiben. Megdörzsölte a szemeit és egy hatalmas sóhaj mellett pattant bőrülésekre. Fáradtnak és nyűgösnek érezte magát, teljesen inkompatibilisnek arra, hogy az apjával találkozzon. Végül mégis beindította a motort és egy gyenge grimaszt vágva egyszerűen lehajtott a feljáróról, és a köhécselő Trabant ki is mászott a poros utakra.
A barna faházikó előtt az egyetlen parkolóhelyet is egy metálszürke fényezésű Mercedes foglalta el, Andor sóhajtva hagyta a fák sűrűjében az autóját és egy utolsó ásítást elnyomva sietett be az épületbe. De még a küszöbön botlott bele az idegenbe. Kék tekintete kérdőn kúszott fel a magas termeten és végül megtorpant a fiú jegeskék szemeinél, az érzés azonnal szíven vágta. Mellkasán égni kezdett a bőre, pontosan ott, ahol egy héttel ezelőtt még egy szellem marka nyomódott rá.
Ezt a hűs, hullámzó érzést először akkor érezte mikor összetalálkozott Hangával, és most is. Egyenesen letaglózta, szólásra se bírta nyitni az ajkait, akár egy némán tátogó hal. Szeretett volna megfeledkezni róla, és az utóbbi pár napban el is hitte, hogy sikerült, de az elméjét elárasztó hideg hullámok nem erről árulkodtak.
Sebestyén összehúzott szemekkel figyelte a levegőt kapkodó alakot, tekintete szelíd kékségben ázott, szőke, aranyszínű fürtjei pedig úgy csillámlottak a kora reggeli fényáradatban, mintha arany fonallal hímeztek volna köré glóriát. Oldalra döntötte a fejét, igazán meg szerette volna örökíteni ezt a képet, de a gépe újabban mindig az autójában pihent.
A két fiú percekig toporgott a küszöbön, míg végül Sebestyén megtörve a kellemetlen csendet kinyújtotta Andor felé a kezét. Andorból kitörtek az érzelmek, hevesen ragadta meg a felé nyújtott markot és szívélyesen megrázta.
– Pillmann Andor! – Arcára egy üde mosoly szökkent, de abban a pillanatban le is akarta onnan törölni. Sebes gyorsan visszahúzta a kezét, valamiért kellemetlenül érintette a fiú égszínkék írisze. Óvatosan csippentette ujjai közé az alsó ajkát és nyugtalanul morzsolgatni kezdte.
Andor zavartan kerülte ki az idegent, pontosan tudta, hogy ki volt ő, de mégis rosszul esett, hogy nem válaszolt a bemutatkozására. Képzeletben egy hatalmas horgost húzott be magának és átkozódva fordult a térképek felé. Az édesapja bent beszélgetett az irodájában Gergővel, hallani lehetett elfojtott hangjukat.
A két fiú a szoba két legtávolabbi pontjára húzódtak egymástól, de végül Andor szakította meg a kínos hallgatást.
– Figyelj...
– Sebestyén vagyok! – A válasz pillanatok alatt érkezett. A srác egy halvány mosolyt erőltetett magára és újból egymásra néztek. Az égető érzés pedig megszűnt. Andor megkönnyebbülten masszírozta meg a pontot, majd leheveredve a forgószékre lehunyta a szemeit. Újabb kínos csendbe burkolóztak, de mindez addig tartott, míg Sebes meg nem elégelve tett egy lépést széken ücsörgő felé. – Te a Miklós fia vagy ugye?
Andor úgy vélte, hogy Sebes hangja hihetetlenül kellemes volt. Egészen andalító.
– Az vagyok igen – válaszolta csendesen.
– Gergő éppen arról beszél az apukáddal, hogy lenne esély arra, hogy besegítsek neked... mi is a feladatod? – Sebes ezúttal sokkal lazábbra vette. Már nem érezte kellemetlennek azokat a világos íriszeket.
– Összeszedem a szemetet. Leginkább is a Hámori-tó Tölgyeskert felé eső szakaszán. Pont ebben a pillanatban nyílt az ajtó. Andor felállva azonnal a férfi felé nyújtotta a kezét, Gergő szívélyesen megszorongatta majd megveregette unokaöccse vállát. Megdörzsölve borostás állát, szemeit a két fiú között kapkodta. Első ránézésre ellentétei voltak egymásnak. Míg Andor szőke hajával és kék szemeivel a világosságot szimbolizálta, addig Sebes külleme a sötétségről árulkodott.
– Nos gondolom nem bánod, ha Sebestyén csatlakozik hozzád a nyárra! – Gergő Andorra vezette a tekintetét, a szőke nemlegesen rázta a fejét, mire az előző boldogan csapta össze a tenyereit! – Csodálatos! Így Sebestyén se fog unatkozni és te sem!
– Tényleg nagyszerű ötlet! – Sietett válasszal Miklós. Gergő büszkén veregette meg a vállát. – Nos akkor a fiúk mehetnek is első együtt töltött munkanapjukra! Csak ennyi lett volna, fiam.
Andor bólintva szorította ujjai közé a kulcscsomót. Őszintén tökéletesen elboldogult maga is, de nem bánta, hogy Sebestyén csatlakozott hozzá. Már tényleg sértette a magány.
Sebes maga előtt rugdosta a kavicsot. Tudta, hogy édesapjának a keze van ebben az egész kellemetlen szituációban. Nem bírta volna elviselni, ha semmi munkát nem végezne, így titokban üzent Gergőnek az édesanyján keresztül. És végül itt kötött ki Pillmann Andor oldalán.
Ujjaival a zsebében kotorászott, előhúzva a kulcsait az autója felé vette az irányt.
– Hova mész? – Andor hangja egészen úgy csengett mintha maga a természet szólította volna meg. Maga a fiú is úgy festett mintha egy festményről lépett volna le, ami egy napfényben fürdő tölgyeserdőt ábrázol. – Gyalog megyünk!
– Csak a gépemet akartam előkeresni!
Andor megértően fordította el az arcát, Sebes pedig sóhajtva húzta ki a gépet az anyósülésről. A szőke előhúzta a szemeteszsákot és egyet átnyújtva Sebesnek egy élénk mosollyal az arcán indult meg az erdő felé. Ösvénynek nyoma sem volt. Átvágtak a hatalmas törzsek között, míg a napsugarak kíváncsian kúsztak le a ropogós avarig.
Sebest azonnal magával ragadta a környezet. A derekát verdeső cserjéktől egészen a fák kérgei között megbújó katicákig, minden. Villámlottak a színek, leginkább az arany, de mögötte hűen vágtatott a fák levelein csillámló zöld. Azonnal megérezte, hogy volt ebben a helyben valami mélyen lüktető erő. Nem látta, nem érezte az illatát sőt még hallani se hallotta, de a mellkasában dübörgő szíve elárulta, hogy igenis rejtőzött valami a gomolygó levegőben.
A napfény eközben arany tűzzel égette fel az erdőt. A kusza ágak girbe-gurba térképbe gubancolódtak, Sebes szemei előtt összefolyt minden. Hatalmas tölgyesek nyúltak fel az égboltig, sötét törzsükben lévő barázdákban bújt meg a tudásuk, úgy tűnt minden egyes fa, minden egyes élőlény valahogyan máshogy vonta volna magához. Érezte a levegőben a bölcsesség, a varázslat eszenciáját, de ép ésszel nem bírta felfogni, nem bírta megragadni és végül ott állt tehetetlenül ugyanazzal a fránya érzéssel a testében.
Sebes vehemensen kapkodta a fejét, meg akarta pillantani, meg akarta érteni, hogy mi volt ez a bizsergető hullámzás a mellkasában, de nem találta. Kattogott a fényképező gépe, de a fotók ugyanazt az ürességet adták vissza, mint a szemei. Ördögi játékot űzött vele. De nem bírt betelni a látvánnyal.
És mindez csak még inkább fokozódott, miután pár perces séta után a szemei elé került a Hámori-tó varázslatosan parázsló tükre. Érezte, hogy sercegett a vízfelszín, a színek csókcsatát vívtak, és végül mégis elmerültek a mélységben. Ajkai elnyíltak. Innen nem egészen lehetett látni Lillafüred magasba nyúló ormait, de egészen jól hallotta a Garadna patak csordogálását.
Mint egy elrejtett kis odú. Egy hegy húzódott Tölgyeskert és Lillafüred között. Eltakarva a két falut egymástól. Mintha két külön világ lett volna. A környezetet Tölgyeskert felé magas tölgyesek uralták, míg Lillafüred körül bükkösök.
Csatát vívtak egymással, mégis úgy tűnt Sebesnek, hogy a hatalmas lombkoronájú, aranyszínekben égő tölgyesekben több lakozott. Zúgott benne valami, az erei között érezte, de nem bírta megragadni. Elkeseredetten figyelte a képeket, melyek alapvetően nem tűntek elbaltázottnak, de nem érezte azt a varázslatot, ami lassan elárasztotta belülről.
Eközben Andor szórakozottan figyelte Sebes méla tekintetét, ahogy ajkai óvatosan elnyíltak és akárhányszor pillantott körbe, a fényképezőgép lencséje mégsem bírta megragadni azt, ami körülölelte őket.
Lehajolt, felvette a partra szóródott kólás műanyagüveget és a cigaretta csikkeket, melyek már egészen belesüppedtek a porhanyós talajba. Andor elindult a parton. A vízfelszínre kókadó ágak alatt bújt át és akármennyiszer tette is meg ezt az utat, sosem bírta megszokni, sosem bírta megunni. De most valami más is égett a testében.
A szikrázó napsütésben a tó partján egyszerűen fullasztóan dohos volt a levegő. Az izzadtság gyöngyözve csordult le a homlokáról, pólóját már teljesen átitatták a sós cseppek, de semmiképpen sem akart megválni a vékony anyagtól. Főleg úgy, hogy Sebes mögötte sétált.
A forró levegő lassan már fojtogatta, még így a hegyekben is. Ráérősen fordult meg és sóhajtva vezette ujjait nedves tincseibe. Sebes szemeteszsákjában hozzá hasonlóan egyetlen üveg árválkodott.
– Ennyi?
– Valószínűleg – Andor megvonta a vállát és az üveget át is helyezte a saját zsacsijába.
– És ezért kell két ember? – Sebes értetlenül húzta össze a szemöldökét, majd óvatosan megindult a tó vize felé. Sportcsukája alatt besüppedt a föld, de a fiú eltökélten érintette meg a hűs cseppeket. – Nem mintha bánnám. Amúgy se tudnék mit csinálni. – Szórakozottan pillantott át a vállain, majd leheveredve hirtelen kapta le magáról fekete pólóját. Andor ajkai alig láthatóan elnyíltak, szemei mohón tapadtak a fiú szálkás izmaira. Ugyan bőrét még nem igazán csípték meg a napsugarak mégis kellemes látványt nyújtott, ahogy egy ágat megragadva belemártotta a lábát a tóba. Nadrágja is követte a pólóját az avaron, és végül már csak arra eszmélt fel, hogy egy hatalmas csobbanást hallva a víz Andor arcába zúdult. – És mit szoktatok itt csinálni?
Úgy tűnt Sebes nem vette figyelembe, hogy az eddig szárazon ácsorgó fiúról ömlött a víz. Végül Andor mégis engedett a késztetésnek és kibújt a cipőjéből. Nem mártózott bele a vízbe, egyszerűen pihentette benne a talpát. Kellemes hűs cseppek cirógatták.
Andor lehunyt szemekkel fordította a nap felé az arcát.
– Megpróbálunk élni. Fürdünk a folyóban, mászkálunk az erdőben, gyakran látogatjuk meg Miskolc nevezetesebb kocsmáit, csakhogy hűek maradjunk fiatalságunkhoz. – Andor ajkaira egy mosoly szökött, amint meghallotta Sebes hangos nevetését. – Miért jöttél egyáltalán ide? Nem tűnsz olyannak, aki legszívesebben egy 5 fős faluban töltené a szünetét.
– Megfulladtam a szüleim mellett. – Andor szemei felnyíltak. Kérdőn pillantott a fiúra, de ő elmélázva lebegett a hátán, míg a napsugarak hevesen borították be testét. – Bírom Gergőt, nem olyan, mint az apám.
– És nem bánod?
A két fiú egymásra meredt, Sebes elhúzta a száját. – Tegnap még kicsit bántam, ma már nem annyira. Jó fejek az emberek és a táj is szép.
– Csak nem összefutottál Teklával? – Andor nevetve döntötte hátra a fejét. Már abból sejtette, ahogy Sebes az ajkaiba nyalt, hogy Tekla van az ügyben. A lány egyik érdekes tulajdonsága, hogy kiszimatolta hol voltak az igazán jó falatok. Tekla mindig így fogalmazott.
– Ismered? – Sebes egy pimasz mosoly mellett pillantott a fiúra. Jegeskék szemeiben pedig égett valami különös bizsergés.
– Az egyik legjobb barátom – ujjaival az avarba túrt. – Csak kicsit összevesztünk még múlt héten.
– Jártatok? – vonta fel kérdőn a szemöldökét, de Andor azonnal megrázta a fejét. – Akkor tényleg csak a barátod?
– Olyan hihetetlennek hangzik? – nevetett fel keserűen, szándékosan kerülte Sebes tekintetét.
– Mármint, láttad már hogy néz ki? Az a lány fullos! – kacagott fel, de Andort nem derítette jobb kedvre.
Fullos. Mennyiszer hallotta már, hogy így írták le Teklát! És Andor nem tagadta. A lány tényleg szép volt, telt ajkaival és kellemesen domborodó, karcsú alakjával. És az már csak hab volt a tortán, hogy rövid tincsei rózsaszínbe torkollottak. Belevaló, vadóc lány.
Pedig sokkal több volt ő ennél, vicces volt és nem utolsó sorban intelligens, csak emellé egy rakás rossz tulajdonság is társult. Néha Tekla is kérdőre vonta, hogy miért nem vonzódik hozzá, de Andor egy egyszerű vállvonogatással rázta le a kérdéseket. És vajon miért nem találod vonzónak azt a fullos csajt?
Sebes eközben kimászott a vízből és magára rángatva a nadrágját egyszerűen a hátára terítette a pólóját, míg a gépet a markába szorongatta. Lenézett Andorra. A szőke fiú pislantva egyet kihúzta a lábát a vízből és elhúzva a száját belebújt a cipőjébe. Csattogott mindkettőjük lábán a lábbeli.
– Szereted? – Sebes óvatosan ejtette ki a szavakat, nem akarta megbántani. Andor összerezzent, de ujjaival azonnal szőke fürtjeibe temetkezett.
– Mint barátot.
Ennyit mondott csupán, de ezúttal mindketten csendbe burkolóztak.
. . .
Hanga szórakozottan figyelte a nagyszüleit. A mamája éppen a fa tetején érő gyümölcsöket próbálta meg elérni, addig a papája bekukkantott a mama szoknyája alá. Hangát meglepte a papája tette mégis felnevetett. A papa hevesen csitította le a lányt, de addigra már késő volt, a mama felkiáltott és mindannyian nevetésbe törtek ki.
Így teltek a napjai. Húsos családi pillanatokkal és úgy érezte, hogy még sose volt ennyire nyár érzése, mint az elmúlt napokban. Kísértette belülről valami.
Ugyan nem éppen kezdődött jól az utazása a Teklás eset után, és akármennyire meg akart feledkezni a kisgyermekekről nem sikerült neki. Még mindig ott derengett a szemei előtt az apró kislány tejfölszőke kobakja és mindkettőjük jegesen villámló írisze. Megborzongott.
Ott hagyva a kertben a nagyszüleit, megindult a hűs házba. Felkapott egy sárgabarackot az asztalról, de amint beleharapott a lédús és mézédes gyümölcsbe megpillantott valamit. Letörölte az állára csöppenő gyümölcslét és megindult a nagymamája nyitott szobája felé. Szemei megakadtak az ágy mellett felfelé kúszó lépcsőn. Egy faajtó nyílt a plafonból. Hanga a gyümölcsmagot az éjjeliszekrényre helyezve azonnal a kilincsért nyúlt, de az ajtó zárva volt.
Sóhajtva dőlt a fehér paplanra, de szemei megakadtak az éjjeliszekrény fiókjában egy hatalmas vaskulcson. Elmosolyodva szúrta a kulcslyukba. A zár kattant és az ajtót már könnyen feltudta lökni.
Kíváncsian mászott fel a létrán és azonnal szembe találta magát az ősrégi padlással. Az orrába kúszott a megporosodott, dohos levegő, de nem törődve vele felhúzta magát. Az egyetlen fényforrást a tetőn elhelyezkedő ablak nyújtotta.
– Hanga, drágám! – Mamája fáradt mosolyra húzta az ajkait, amint megpillantotta egyetlen unokáját a padláson. – Legalább szólhattál volna!
Felmászott a lány mellé és elrejtve a szívében fellobbanó fájdalmat megindult a hatalmas ládák felé. Hanga kíváncsian követte, Terézia letérdelt az egyik láda elé. Ujjai gyengéden simultak hozzá, majd egy halk mosolyt megeresztve feltárta azt. Benne megannyi kacat, füzet, könyv és ruhadarab tornyosodott, Hanga letérdelt a nagymamája mellé.
– Dodi dolgait tettem még ide. – A nő egy fáradt sóhajt hallatott, míg remegő ujjaival letörölte a kibuggyanó könnycseppeket. Minden a megszokott sorrendben történt: amint kimondta halott lányának a nevét, a szemeiből ádázul tört elő egy könnycsepp és forrón vágtatott át az orcáján. Mintha szándékosan fájdalmat szeretett volna okozni a nőnek. Óvatosan kotorászott a ládák között, ügyelve arra, hogy magába tartsa a többi cseppett. A tenyerei közé akadt ruhadarabokat gondosan összehajtogatta, majd a legmélyén megbújó kincsek felé nyúlt, de mielőtt még megérintette volna a rongyosra olvasott naplót, ujjaival alig láthatóan belemarkolt a láda falába. Reszketve fújta ki a bent tartogatott levegőt és a porszemcsék mintha csak erre vártak volna felparázslottak. – Maris nem akart tőlük megválni. Nem bírtam kikergetni Dodi szobájából, naphosszakat gubbasztott az ágyon, elmélyülten olvasgatta a naplóját. – Hirtelen csuklott el a hangja. Hatalmasakat pislogva rejtette el a könnyeit, csakhogy Hanga ne láthassa meg omladozó maszkját, majd gyorsan kihúzta az emlegetett fekete, bőrkötésű naplót. Ujjai reszketve fonódtak a tárgy köré. – Ez volt Dodi naplója.
A megsárgult lapok első oldalán egy rövid bemutatkozás volt felhímezve. Cirka betűket fekete tintával véste bele, alatta egy fekete-fehér kép árválkodott.
– Látod, azt ott Dodi! – Mama mosolyogva mutatott a lányra, Hanga először fel sem ismerte őket, de amint meglátta a tejfölszőke hajú kislányt az ereiben megfagyott a vér. Ők voltak azok. Szíve hevesen verdesni kezdett a mellkasában, míg szemeivel csak úgy felfalta a képet. Minden bizonnyal ők voltak! De hogy?
Páni félelem rázta össze a tagjait, de még időben hunyta le a szemeit és a mamájához simulva próbálta rendezni heves levegővételeit. A nő ebből semmit sem észlelt. Megfakult íriszei a képhez simultak. Dodi kedves arcához. Élénk mosolyához és egyszerűen nem fért bele az elméjébe, hogy hogy történhetett mindez.
– És az ott az Endre! – Hanga a képen egy vigyorgó fiút látott, aki mosolyogva ölelte át Dodit. – Nagyon szerette a kis Dodit. A Karnovszky fiúval, azt... azt mondtad találkoztál vele! – Hanga beleegyezően bólintott. – Ő az édesapja. És ott van a kis Gergő. És az édesanyád, Mariska.
Mama mosolyogva préselte ki magából az utolsó könnycseppet és lezárva a naplót Hanga kezébe helyezte.
– Ha nem bánod, kicsit magadra hagylak!
– Nem, semmi baj! – Viszont ő nem hagyta el a padlást. Felkapcsolta a feje fölött húzódó lámpát, ami egyetlen egy körtéből állt, és azonnal feltárta a naplót.
Kedves Naplóm!
Bevezetésnek szánom, hátha a jövőben megfeledkezek arról, miért is nyitottam meg ezt a kis Naplót. Jegyezd meg, Dodi! Az Endrétől kaptad a Naplót, még dátumot is firkantott a füzet végébe! Olyannyira szeretem őt!
De a lényegre térve, fontos, hogy megjegyezzem, ezt a füzetet azért nyitottam meg, hogy feljegyezhessem miért is olyan varázslatos hely Tölgyeskert! És amikor varázslatról beszélek én komoly varázslatról beszélek, nem pedig egy elhasználódott metaforáról! Itt minden él, énekelnek a fák a fülembe, beszélgetnek velem a fűszálak! Az állattok élnek, ismernek engem! És mindennek a legmélyén fekszik a Hámori-tó! Mindennek a kezdete!
Se a mama, se a Maris, de még Endre se hisz nekem! Mindig elmondom neki az igazat, de ő csak kinevet! Egyedül Maris akar benne hinni, de ő nem látja. Mintha az erdő, mintha a tó varázsa előtte nem mutatkozna!
De megfogadom itt és most, hogy én utána járok a dolgoknak! Megígérem, kiderítem mi folyik itt!
És most kedves Naplóm! Miután felvéstem az első szavakat, el is nevezem ezt a csodálatos kis könyvecskét.
Tölgyeskert Legendája.
Ezzel zárta a rövid bevezetőt.
Hanga szélsebesen csukta be a könyvet és hátravetett fejjel próbálta rendezni hevesen lüktető szívverését. Elméjében kattogtak a gondolatok. Mégis milyen varázslatról beszélt? Talán köze lehet ennek az egésznek a kettő szellemhez?
A naplót a hóna alá rejtve nyitotta fel újból a ládát, néhány moly rágta ruhadarabot húzott elő. Egy zöld, lenge ruha akadt a markába, ami valahogyan pont ráillett. Az ajkaiba harapva tette a napló mellé. Lényegében Dodi összes kacatja itt végezte, ebben a poros kis ládában a padláson. A falra függesztett képektől egészen a megrozsdásodott vasszobrocskákig. Elfeledve, eltemetve. Mintha ki akarták volna zárni a lány gyászos emlékét az elméjükből.
A szerzeményekkel együtt sietett le a lépcsőn. A mamája éppen egy frissen készített limonádéval bajlódott, majd meghallva a neszezést szemei óvatosan unokájára tévedtek és a kezében szorongatott ruhadarabra. Elméjét megrohamozták az emlékek. Ajka alig láthatóan rezdült meg, de Hanga mégis kiszúrta.
– Ugye nem bánod, ha magammal viszem? – Szelíden sietett a mamája mellé, Terézia tartózkodóan megrázta a fejét és unokájának égő szemeibe veszett.
– Dehogy, Drágám! Viseld örömmel, a kedvenc ruhácskája volt! – susogta homályos íriszeivel a zöld ruhát szemlélve.
Hanga bólintva vette tudomásul a szavait és átvágva a nappalin meg is bújt a saját szobájában. A naplót az íróasztalára helyezte, míg a ruhát azonnal felpróbálta, és nem csalódott. Tökéletesen passzolt rá, mintha eleve rá szabták volna. De hogy lehetséges ez? Dodi 13 éves volt, mikor meghalt és ez a ruha mégis tökéletesen illik rám. Belenézve a tükörbe, egy pillanat erejéig mintha nem is saját magát látta volna, hanem Dodit. Rövid vörös fürtök helyett, hosszú csokibarna loknik verdesték a kulcscsontját.
Hitetlenül megrázta a fejét és a kis táskájába pakolva egy intés mellett el is hagyta nagyszüleinek házát. Valamiért égett benne a vágy a kalandra. Az ismeretlenbe akarta vetni magát, pedig ez mindig is távol állt tőle. Jobban szeretett a szobájában gubbasztani egy jó könyv felett és forró teát, vagy ez esetben hűs limonádét szürcsölgetni a virágzó kertben. De a ruha, Dodi naplóba vésett szavai kiűzték a házból, megszállta a lány egykori kalandvágya. Mintha azzal, hogy magára vette a ruháját Dodi lelkéből valami kis darabka beleragadt volna az övébe.
Dodiról mindenki úgy vélekedett, hogy egy született kalandor volt. Égett benne valami egészen különleges szenvedély, amit a faluban senki sem tudott megérteni, és végül ez is vezetett a vesztéhez.
Hanga megperdült a kellemesen forró szélben. Zöld ruhája egészen a combjáig ért, karistolta a bőrét a gyengéden puha anyag.
Órák elteltével Hangából kezdett kiveszni a szenvedély, csüggedten kortyolt a kulacsából, míg szemeivel pontosan azt a pontot figyelte, ahol nemrég majdnem beleveszett az erdő mélységébe. Az ajkaiba harapva közelítette meg, de elnézve már nem is tűnt olyan meredeknek. Talán az éjszakai homály hitette el velem az ellenkezőjét?
Hatalmasat nyelve nézett fel a hullámzó tölgyesek kesze-kusza ágaira, a hatalmas, mélyzöld levelek vetekedtek az ég kékjével, de ma még azt is elrejtette néhány kósza bárányfelhő. Magába szívta a tiszta hegyi levegőt és oldalazva megindult a mélységbe. Talán találni akart valamit, ami megváltoztatja az életét, ami kizökkenti abból az unalmas semmit tevésből, ami megmutatja számára, hogy ki is volt ő valójában, hogy mit kell önmagával tennie annak érdekében, hogy ne érezze többé ezt a fojtogató semmittevést.
Lassan haladt lefelé, szemeivel figyelte a vaskos, sötét törzsekbe vésett barázdákat, de talpa hirtelen megcsúszott. Ajkai egy sikkantásra nyíltak, csak egy pillanatra veszett a meredek semmibe, a talaj kicsúszott a lába alól. Minden lelassult körülötte, érezte a lábába nyilalló fájdalmat, az arcát felsértő göcsörtös ágak szúrását, de hirtelen valami megragadta.
Egy madár élesen felrikoltott felette. Hanga szuszogva érintette meg a bokáját és csak ekkor pillantotta meg a csuklója köré fonódott gyökereket. Ajkai alig láthatóan nyíltak el, míg az eddig szakadozottan előtörő sóhajai elhaltak, viszont nem érzett pánikot. Mélyen a testében valami euforikus nyugalom parázslott, fellobbantotta a tagjait és forróságba ringatta az ijedtséget. Nem gondolt bele abba, hogy mindez lehetetlenség, hogy a fák nem siethettek a megmentésére, de itt nem gondolkodott racionálisan. Bágyadtan merült el az avarba, ami most nem is tűnt kényelmetlennek. A gyökerek lomhán vándoroltak le a csuklójáról, a lombok megnyíltak és a gyógyító napsugarak hűen nyaldosták le Hanga arcáról a sebeket. Volt körülötte valami melankolikus nyugodtság, ami megnyugtatta háborgó testét. Az illatok az orrába kúsztak, a rigó gondtalan énekére aludt el.
Már csak arra ébredt fel, hogy arcára egy erélyes érintés simult. Riadtan ült fel. Hátra tántorodva szemlélte a naplementében úszó környezetet és az előtte guggoló szőke fiút. Nagyokat pislantva űzte ki a szeméből a fásultságot.
– Minden rendben? – Hanga csak percekkel később eszmélt fel és ismerte fel a kocsis fiút, Andort. – Hülye kérdés, hiszen eszméletlenül feküdtél itt az avarban! Hanga, ugye? – Andor óvatosan érintette meg a lányt. A szeplős arc pirulva szemlélte a felé dőlő alakot, kellemes szalmás illat vonta körbe a fiút. Mindkettőjük testében ismeretlen érzések dúltak, Hanga először rájuk sem ismert, hiszen nem volt ez vágy, vagyis nem az a vágy volt, amit már tapasztalt. Nem egymás testére vágytak, hanem valami többre, valami földöntúlira és amint Andor gyengéd ujjai a lány puha bőrére vándoroltak, mintha egy kapocs azon pillanatban összefűzte volna a lelküket. Andor is érezte, így halványan pislogva próbálta elűzni a szemei elé költöző homályos derengést. – Jól vagy?
– Igen, és köszi... hogy megmentettél? – susogta fáradtan egy halk kuncogás kíséretében. Engedte, hogy Andor felsegítse. – Hú, mennyi az idő?
– Fél hét lesz pontosan egy perc múlva. – megrázta óráját a lány orra előtt, majd alig láthatóan elhúzta a száját, mikor az alvadt sebhelyre lesett. – De, hogy kerülsz ide? Leestél?
Hanga visszanézett a meredek lejtőre, ami megint nem tűnt többnek, mint egy egyszerű lejtőnek ő mégis halálosan mélynek látta esésének pillanatában.
– Megcsúsztam és bevertem a fejemet! – Ujjai az emlegetett pontra simultak. Vére szárazra alvadt. – Szent ég, több mint négy órára ki voltam ütve! Ha nem jössz megesznek éjszaka a farkasok!
Andor halkan felnevetett, pár lépés követően pedig ki is értek a babonás erdőből. A fájdalom hihetetlen gyorsasággal nyilallt a lány fejébe.
– És te? Mit csináltál az erdőben? – kíváncsian nézett fel a fiúra.
– Nem tudom, csak úgy barangoltam. – Hanga értetlenül elhúzta a száját, de Andor már nem tudott menteni a helyzetét. Zavartan megvakarta a fejét, majd sóhajtva bevallotta. – Furcsa érzésem volt... – hevesen harapta el a mondat második felét. Erőteljesen rágcsálta az ajkait. – Mármint... valami, tudod, ilyen megérzés féle. Jó ez hülyén hangzik, de na, érted nem?
– Nem igazán.
– Mostanában sok furcsaság történik velem – Andor szendén mosolyodott el és már meg sem próbálta elmagyarázni, hogy a mellkasa egyenesen égett és addig nem eresztette el a fojtogató érzés, még ide nem ért és meg nem látta az öntudatlanul fekvő lányt.
Nem is értette, hogy mi történhetett, igazából meg se próbálta megérteni. Csak tudta, hogy erre kell jönnie, érezte a mellkasán, érezte, pontosan ott, ahol nem rég Kolompár Magda forró tenyere lüktetett.
Csendben tették meg az utat. Andor a földet pásztázta, addig Hanga a narancsos színekben úszó eget.
– És te mit csináltál az erdőben? – Andor hirtelen törte meg a csendet. Hanga összerezzent ugyan, de idejében tért magához. Andor társasága valahogy már nem hozta zavarban, kellemesen érezte magát mellette. Elengedte eddig peckesen álló vállait és kissé összegörnyedve lehunyta kiszáradó szemeit. A kontaktlencséje hirtelenjében kezdte el zavarni.
– Barangoltam?
Andor felnevetett, ami Hanga ajkaira is mosolyt varázsolt.
– Igazából csak untam az otthon ücsörgést. Most, hogy Teklával kissé összekaptunk, nem tudtam mihez kezdeni. Eleve azt terveztem, hogy a nyaram egy részében a nyakában fogok lihegni, hátha történik valami izgalmas, de azt hiszem nem számítottam arra, hogy már az első napon összeveszünk. – csüggedten rúgott bele egy kisebb kavicsba. Arca pillanatok alatt pirult ki. Úristen, túl sokat beszélek!
– Te is összevesztél vele? – Andor visszagondolt a vitájukra és kissé összeszorult a szíve.
– Aha, miért te is? Nem is tudtam, hogy barátok vagytok. – Andor aprót bólintott válaszként. Hanga elhúzta a száját, majd valamiért elmondta a fiúnak mi is történt közöttük. – Összekaptunk. Én mérges voltam, mert ignorált hetekig és még arról sem tudott, hogy idejövök a nyárra, ő pedig azt hitte, hogy érdekel a „pasija". – Szórakozottan mutatott idézőjeleket, majd ahogy az emlékeibe szökött a Sebestyénről alkotott képe, muszáj volt, hogy az ajkaiba harapjon. – És ti?
– Az érettségimet akartuk megünnepelni egy miskolci kocsmás nappal, de elfelejtette. Megint csak a „pasija" miatt.
– Te is most érettségiztél? És hogy ment?
Órák hosszat bolyongtak a poros utakon, folyamatosan szóval tartották egymást és észre se vették, hogy lement a nap. Csendben ücsörögtek a tó partján. Hanga lenézve a víz felszínre meg is pillantotta önmagát. Arcának jobb oldalán még mindig ott virított a sebe, éppen meg akart szólalni, mikor felfigyelt arra, hogy már percek óta néma csendben ültek egymás mellett és ő nem feszengett. Nem aggódott amiatt, hogy talán beszélnie kellene valamiről, hogy megszakítsa a kínos csendet. Egyszerűen olyan természetesnek hatott a fiú társasága, mintha már évek óta ismerték volna egymást. Néha nehezebb csendben ülni, mint szóval tartani a másikat.
Andor szándékosan a tó egyik olyan részére vezette a lányt, ahonnan látni lehetett Lillafüredet. Most a palotaszállót heves fényekkel világították meg, elmosódott tükörképe villódzva jelent meg a tó víz felszínén.
Andor fektetve hajított egy követ a tóba, ami hármat kacsázva röppent tova. Hanga harciasan pattant fel eddigi ülőhelyzetéből és egy keskeny követ találva azonnal a vízbe dobta. A kavics ívesen ugrált a víz felszínen, pontosan kettővel hajrázta le Andort. A fiú meglepve pislantott Hangára, a vöröshajú lány pedig büszkén húzta ki magát.
– Nos tudsz jobbat?
– Csak figyelj! – Andor hangos nevetése visszhangzott a parton.
Mikor hazafelé vették az irányt, a kettejükben megbúvó keserédes érzés már elillant. Boldogan sétáltak egymás mellett, ám mindez addig tartott, míg Hanga ki nem szúrta a szilvafa alatt ücsörgő Teklát.
Ajkairól lefagyott a mosoly, Andor csak később figyelt fel rá. Megforgatta a szemeit, mikor Tekla féltékenyen összehúzta a szemöldökét. Dacosan pattant fel a fűszálak közül. Egyáltalán nem erre számított. Hanga karja súrolta Andorét, és Tekla valamiért azonnal rajtakapta ezt a túlságosan intim pillanatot. Vajon Andornak tetszik Hanga? Fájdalmasan szorította össze az ajkait, de nem bírt eltekinteni attól a fojtogatóan hűs érzéstől, ami belülről emésztgette. Eddig fel sem figyelt erre az érzésre, nem vett tudomást róla, mivel Andor közelében sosem ólálkodtak lányok.
Csak ő volt mellette, de látva a fiú ajkain azt az önfeledt mosolyt, Teklát féltékenység égette. Hanga viszont ártatlanul akart ránézni, ami újabb mennyiségű haragot gyújtott fel a lányban. Hiszen ő csak bocsánatot akart kérni! Csak eggyel kevesebb problémát akart és jól tudta, hogy Hanga majd meg fogja érteni őt, hiszen ő mindig mindenben megértette és ott volt számára.
De a féltékenység már elhomályosította a látását, és hihetetlenül fájt neki. Andor mindig is az ő kis titka volt. A szende, szőke fiú az ő rejtegetett kincse volt és most hirtelen kihullott a kezéből az összes porszemcse. Egykor kavicsokat szorongatott markából minden kihullott.
Egyedül maradt.