LAURI
Apa nem szörnyeteg. Tudom, a látottak miatt Ari annak tartja és most, hogy beszámoltunk Niklasnak mindenről, valószínűleg ő is osztozik a fiú véleményében, de én nem tartom rossz embernek az apámat. Nem ért meg, amit nem is igazán várhatok el tőle, hiszen elképzelni sem tudja, mi mindenen mentem keresztül. Senki nem tudja elképzelni, aki nem élt át hasonlót, így ezt aligha róhatom fel bárkinek is. Apa egyetlen bűne az, hogy túlságosan is tanácstalan, túlságosan el van veszve és elképzelése sincs, hogyan hozhatná helyre a kapcsolatunkat. Ebben sajnos én is bűnös vagyok. Nem tudom, mit tehetnék, hogy minden más legyen. Lehet, hogy semmit.
Arinak van egy felfújható matraca. Mivel a sérülései miatt egyedül nem tudta elővenni nekem, beengedett a szobájába, hogy levegyem a szekrény tetejéről a dobozt, de esélyt sem adott, hogy körbenézzek. Folyamatosan sürgetett az ágyban fekve és amint levettem a dobozt a helyéről, szinte rám parancsolt, hogy menjek ki és csukjam be magam mögött az ajtót. Ha nem ismerném, megsértődnék azon, hogy így hálálja meg a segítségemet. De azt hiszem, most ő is segít nekem azzal, hogy áthozott magához. Még akkor is, ha nem kértem a segítségét és nem is igazán érzem úgy, hogy szükségem lenne rá.
Niklasszal ketten fújjuk fel a matracot, de nem beszélgetünk közben. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, haragszik rám a tegnap este miatt, de az arckifejezése nem árulkodik semmiről. Ugyanolyan unott, mint mindig. Niklas Jokinen, a pókerarc mestere.
– Hogy találtad meg Arit? – néz rám.
– Felhívott. Egyébként jó lenne, ha zárkódot tennél a telefonodra, mert abból nézte ki a telefonszámomat – mosolygok rá.
– Ha egy kicsit jobban lesz, ezért még megölöm. Mellesleg mi történt vele? Gondolom, összeverekedett valakivel, de valami konkrétabb infót tudsz?
– Állítólag egy középiskolás ismerőse volt, akinek régen randizott a nővérével. Szerintem nem igazán próbált visszaütni. Nem is tudom, hogy miért hozzám fordult ezzel. Úgy értem, biztos van egy csomó barátja, aki segíthetett volna neki, ő mégis engem hívott fel, mikor tudja, mennyire nem szeretek megérinteni senkit. Mi lett volna, ha nem tudok segíteni neki?
– Szerintem nem volt sok választása – pillant fel Niklas újból. Mindig unott arcára most érzelmek ülnek ki, ami szokatlan, így a beazonosításuk is nehézkes. Olyan, mintha azon gondolkozna, elmondja–e, amit szeretne, vagy hallgasson. Végül, amikor az arcára kiül a bűntudat, már tudom, hogy döntött. El fogja mondani és egyáltalán nem büszke magára azért, hogy megteszi. – Nincsenek barátai. Az alapján, amit eddig láttam. Munka után mindig egyből hazajön, alszik egy keveset, de egyébként csak mászkál a lakásban. Zuhanyzik, tévét néz, kaját csinál, az erkélyen cigizik. Sosem beszél senkivel, sosem megy sehova. Talán úgy tűnik, hogy népszerű a srác, de szerintem nincs senkije.
– Lilja és Inari?
– Sosem találkoztam velük itt. Szerintem csak munkatársi kapcsolat van köztük. Nem barátok. Ezért hívhatott téged. Te vagy az egyetlen személy, aki nem kényszerből beszélget vele és nem dől be az ócska flörtölési kísérleteinek, ezáltal te állsz legközelebb mindahhoz, amit egy barát megtestesít.
– Kezdem azt hinni, hogy valamelyikőtök belém esett, mint vak ló a szakadékba – szólal meg Ari a hátunk mögött. Persze, nyilván hallania kellett ezt a beszélgetést. – Amennyit dumáltok rólam... Mintha lenne egy kicseszett rajongói klubom.
– Miért keltél fel? – motyogom.
– Mert sajna senki nem katéterezett meg, szóval ha nem akarok behugyozni, muszáj felkelnem. Pech, de ez van.
– Segítsek?
– Persze, ha gondolod. Bár szerintem a terápiádat nem azzal kéne folytatni, hogy egy katétert dugsz fel a húgycsövembe, de végül is...
– Úgy értettem, elmenni a mosdóig – motyogom és érzem, ahogy elvörösödöm, de nem a jó értelemben. Ez így egyáltalán nem vicces.
– Ja, azt megoldom, kösz.
Figyelem, ahogy Ari lassan sántikál a mosdó felé. Igyekszik végig a fal mellett haladni, hogy kapaszkodni tudjon, de ott, ahol például a tévé van, nem tud megfogni semmit, hacsak nem szeretné lerántani a plazmatévét a polcról. Amit valószínűleg nem szeretne, szóval ott még ügyetlenebbül megy, mint szokott és végül Niklas az, aki felkel, odalép hozzá és átkarolja, hogy segítsen neki. Hűha. Ha valaki néhány nappal ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy a legjobb barátom segíteni fog Arinak, valószínűleg kinevettem volna.
– Kösz – mormolja Ari.
– Még mindig nem bírlak – súgja Niklas és valószínűleg azt hiszi, nem hallom, de téved. – Csak Lauri miatt teszem.
– Egy percig sem hittem mást.
Csak elmosolyodom rajtuk. Nem azért, mert még mindig nem kedvelik egymást, hanem azért, mert ezt csak megjátsszák. Ez az egész dolog, hogy miattam viselkednek kulturáltan a másikkal és miattam nem üvöltik le folyamatosan egymás fejét, csak álca mindkettőjük részéről. Főként Niklaséról. Ő ugyanis az a típusú srác, aki nagyon könnyen és nagyon hamar a bizalmába fogadja az embereket, amivel nem tud mit tenni, de mivel tudja, hogy emiatt sebezhetővé válik, igyekszik leplezni a bizalmát és inkább goromba azokkal, akiket még nem ismer túl régóta. Itt is ez a helyzet. Tudom, hogy kezdi megkedvelni Arit, talán már bízik is benne és épp emiatt igyekszik őt távol tartani magától. Ari pedig... Nos, őt nem ismerem túl régóta, de az alapján, amit eddig láttam, ő fél a csalódásoktól és attól, hogy bántani fogják. Amíg nem érzékeli, hogy valaki ténylegesen kedveli őt, addig valószínűleg ugyanolyan flegma és idegesítő marad, mint az első találkozáskor. Velem ezért más. Nem igazán próbálom véka alá rejteni, hogy szimpatikus srác, akit kedvelek. De amíg Niklas ilyen vele, addig Ari sem fog normálisan viselkedni.
– Min mosolyogsz ennyire? – kérdezi Niklas és amíg Ari a mosdóban van, ő leül a kanapéra.
– Kedveled őt. Neki is, nekem is és talán magadnak is azt mondod, hogy csak azért viselkedsz normálisan vele, mert nekem rossz lenne, ha folyamatosan veszekednétek, de igazából kedveled őt. Csak megint félsz attól, hogy túl hamar bíztál meg valakiben és nem szeretnél csalódni.
– Nem kedvelem és egy kicsit sem bízom benne.
– Rendben, te tudod – vonom meg a vállam. Ari végez a mosdóban, szóval Niklas felkel és odasiet, majd némi élcelődés után, ami arról szól, Ari megmosta-e a kezét, átkarolja és segít neki. Egészen a szobaajtóig kíséri, ahol Ari megköszöni a segítséget és amíg ő besántikál, Niklas visszajön mellém, hogy befejezzük a matrac felfújását.
– Szóval mi ez a dolog apáddal? – kérdezi. – Sosem mondtad, hogy ilyen veled. Ha tudtam volna...
– Csak nem tudja, hogyan bánjon velem.
– Ez nem ok arra, hogy genyó legyen. Néha én sem tudom, hogyan kéne viselkednem veled, mégsem szoktalak szavakkal bántani. Legalábbis azt hiszem, nem. Plusz az alapján, amit meséltetek, ez inkább tűnik lelki terrornak. Anyukáddal is így kezdődött, nem?
– Ez azért más. – Elkészülünk a matrac felfújásával, szóval Niklas bedugja a dugót, nehogy leengedjen, én pedig ráülök. Kényelmes. – Apa szerintem csak túlságosan félt, ezért nem szeretné, hogy bárhova is menjek, ugyanakkor el szeretne lökni magától, mert nem tudja, hogyan tudna normális kapcsolatot kialakítani velem azok után, ami történt.
– Nemrég még azt mondtad, nem érted őt.
– Most sem értem. De vannak elméleteim arról, miért viselkedik így velem és ez tűnik a leglogikusabbnak.
– Szerintem az, amit apukád csinál, inkább érzelmi alapú dolog. Nem logikus. Ettől függetlenül részben egyetértek veled, én sem gondolom, hogy szándékosan bánt téged, viszont attól még megteszi és ez így nincs rendjén. Örülök, hogy Ari hallotta, mit mondott neked és elhozott ide. Legalább egy kicsit nyugodt helyen lehetsz.
– Feltéve, ha Arival nem fogtok veszekedni.
– Nem fogunk. Igyekszünk visszafogni magunkat, amíg itt vagy.
Így is teszik. Amikor Ari kijön, hogy összedobjon magának valamit ebédre és segítséget kér, Niklas azonnal felkel és odamegy, Ari pedig cserébe kicsit több kaját csinál, hogy mindhármunknak jusson belőle.
Csak figyelem, ahogy ketten főzőcskéznek, figyelem, ahogy Ari a fájdalmával alig foglalkozva áll neki járkálni a konyhában, figyelem, ahogy néha Niklasra támaszkodik és igazából elég jó nézni őket. Nem beszélgetnek egymással, de legalább nem is veszekednek és egyetlen kósza káromkodás sem hangzik el, szóval azt hiszem, igazából minden rendben van.
Közösen fogyasztjuk el a kettőjük által elkészített ebédet, Ari és Niklas a nappaliban lévő kanapén ülnek, én pedig a matracomon. A tévét nézzük, amiben egy számomra ismeretlen film megy, a címét sem tudom, de a másik két srác olyan áhítattal nézi a képernyőt, amiből elég könnyű kikövetkeztetni, hogy ők imádják ezt a filmet és mivel én vagyok az egyetlen, aki nem merül bele, én vállalom magamra a mosogatást. Szinte úgy veszem ki a tányérokat a fiúk kezéből, hogy észre sem veszik, ahogy valószínűleg az sem tűnik fel nekik, mikor már percek óta a konyhában vagyok.
Mikor visszamegyek, még mindig a tévére vannak tapadva, szóval visszaülök a kanapé előtt lévő matracomra és igyekszem én is elmerülni a filmben, hátha megértem, miért szeretik annyira a fiúk. De nem értem meg. Furcsa, de ezek az akciófilmek sosem vonzottak túlságosan. Van persze néhány, amit szeretek, de amit most néztünk, nem ezek közül való. A történetét sem sikerült felfognom, már ha volt neki. Igazából az egész csak lövöldözésből és menekülésből állt, meg néhány hangzatosnak szánt párbeszédből. Tucatfilm.
– Baszki, de imádom ezt a filmet – dől hátra Ari a kanapén.
– Én is – bólint Niklas.
– Nekem nem tetszett – motyogom, mire a két srác úgy néz rám, mintha éppen beismertem volna egy gyilkosságot. Néhány pillanat múlva pedig egymás szavába vágva ecsetelik, mennyire csodálatos ez a film, mintha engem próbálnának meggyőzni. Ari trágár szavakkal tarkítva mesél, míg Niklas kicsit visszafogja magát, de azért olykor neki is becsúszik egy káromkodás. Elmesélik a cselekményt, mintha az elmúlt két órában én nem ugyanazt a filmet néztem volna, amit ők és csak a telefonom csörgése tudja elhallgattatni őket. Viszont amikor meglátom, ki hív, az az első gondolatom, hogy szívesebben hallgatnám Ari és Niklas áradozását a filmről, minthogy ezt most felvegyem.
– Apa az – motyogom.
– Ne vedd fel!
– Muszáj. El kell mondanom neki, hogy jól vagyok, mert ha napokig nem fog hallani rólam, még a végén szól a rendőrségnek. Kimegyek az erkélyre, amíg beszélek vele.
Felkelek, de a telefont nem veszem fel, amíg ki nem érek, mert nem igazán szeretném, hogy a fiúk a fültanújai legyenek az apával való beszélgetésemnek.
– Szia, apa! – szólok bele, amint becsukódik mögöttem az erkély ajtaja.
– Hol vagy? – érkezik a kérdés csak így, köszönés nélkül. – Megmondtam, hogy ne menj el a kocsmába!
– A kocsma csak tízkor nyit – sóhajtok fel. – Egy barátomnál vagyok.
– Kértelek, hogy ne találkozz Niklasszal.
– Inkább parancsoltad. Nem megyek haza, apa. Egy darabig biztos nem.
– Lauri...
– Hallgass végig, jó? – vágok közbe, mielőtt leszúrhatna. Elhallgat. – Szeretlek, apa és hálás vagyok, hogy kiálltál értem, amikor megtudtad, mi történt anyával. Tudom, hogy tönkretettem az életedet, tudom, hogy fogalmad sincs, hogyan bánj velem, hiszen aznap, mikor kiderült, te is éppúgy összetörtél, mint én. Tudom, hogy ez neked is ugyanolyan nehéz, mint nekem és csak azért vagy velem távolságtartó, mert nem tudod, mit csinálj, vagy bűntudatod van, vagy akármi. De nincs rendben, ahogy velem bánsz. Fáj, hogy így kezelsz, tudod? – motyogom és érzem, hogy a torkomban gombóc keletkezik. Apa nem mond semmit. – Fáj, amit mondasz, fáj, hogy irányítani szeretnél. A múlt éjjel nálam volt egy barátom, mert megverték és kellett neki valaki, aki segít. Mikor meghallotta, hogyan beszélsz velem, összepakolta a cuccaimat és azt mondta, egy ideig lakjak nála. Úgyhogy így is lesz.
– Hogy tudnál te segíteni valakinek, akit megvertek? – kérdezi. Komolyan? Ennyi maradt meg neki az egészből? – A sérüléseket el kell látni, ahhoz pedig meg kell érinteni az embert.
– Igen. Két éve ő az első ember, akit meg tudok érinteni – suttogom. – Őt is abban a kocsmában ismertem meg, ahova szerinted nem szabadna elmennem.
A néma csend a telefon másik végén bármi lehet. Lehet meglepődés, amiért meg tudok érinteni valakit, de lehet konok hallgatás is, amivel apa büntetni szeretne. Nem tudom. Csak reménykedhetek, hogy az előbbi.
– Mindegy. Csak szerettem volna, hogy tudd, minden rendben velem. Majd hazamegyek, ha készen állok, feltéve, hogy lesz hova hazamennem. Apa?
– Igen?
– Nem haragszom rád. Sosem haragudtam. Azért sem, hogy nem vetted észre, mit csinál anya és azért sem, hogy azóta nem tudsz normálisan beszélni velem. Csak szeretném, ha meg tudnánk ezt oldani, de arra egyelőre egyikünk sem áll készen.
– Felhívsz, ha készen állsz? – kérdezi apa és a hangja az elmúlt két évben most először nem olyan rideg. Talán hamarabb el kellett volna neki mondanom mindezt. Akkor talán már azelőtt változtathattunk volna, mielőtt ennyire elfajultak a dolgok.
– Csak ha megígéred, hogy te is hívsz, ha úgy érzed, készen állsz.
– Rendben.
– Szia, apa – suttogom és kinyomom a telefont.
Azt hiszem, ez a beszélgetés viszonylag jól ment. Nem veszekedett, nem kiabált, nem nyomta ki a telefont, mikor elkezdtem beszélni, amit mindenképpen pozitívumnak tartok. Az érzelem a hangjában, mikor megkérdezte, felhívom-e, ha készen állok, valahogy egy kis melegséggel tölt el. Ez egy jel, nem? Annak a jele, hogy ő is szeretné, ha rendeződnének köztünk a dolgok.
Még nem megyek vissza a barátaimhoz. A zsebembe teszem a telefonomat és nekitámaszkodom az erkély korlátjának. Meglepően szép innen a kilátás. Ha lefelé nézek, látom az utcán mászkáló embereket és a járda közelében lévő hatsávos úton száguldozó autókat, az út túloldalán pedig egy elég nagy parkot, aminek a közepén valamiféle szobor van, de ilyen messziről nem tudom kivenni, mit ábrázol.
Egy darabig figyelem a parkban mászkáló embereket. Vannak, akik futnak, mások kutyát sétáltatnak, a fűben pedig gyerekek szaladgálnak és boldog párok élvezik a nyári meleget.
Innen látni lehet a közelben lévő két iskolát is. Az egyik épület fehér, meglehetősen modern, tele van ablakokkal, mindössze három emeletből áll. A másik az a vörös, téglából épült létesítmény, aminek a tövében Ari múltkor egy fiúval csókolózott. Ez is háromemeletes, de kicsit régies stílusú.
Innen még a közelben lévő tavat is látni, bár a fák kissé eltakarják. A víz most csillog a délutáni napfényben és ez a látvány annyira tetszik, hogy percekig le sem tudom róla venni a szemem. Szinte olyan, mintha ott lennék. Mintha hallanám a víz hullámzását, mintha érezném a szelet, mintha hallanám a madarak csicsergését. Tetszik, hogy ez a tó ilyen közel van a lakáshoz. Ha el szeretnék tűnni kicsit az emberek elől, valószínűleg oda fogok menni.
– Minden rendben? – jön ki hozzám Niklas.
– Igen. Elmondtam apának néhány dolgot, amit az utóbbi pár évben nem mertem és azt hiszem, megértette őket. Megbeszéltük, hogy amint úgy érezzük, tudunk majd egymással értelmesen beszélni, felhívjuk a másikat és megpróbáljuk helyrehozni a kapcsolatunkat.
– Örülök – mosolyog rám a legjobb barátom őszintén.
Nem igazán tudom megmondani, mivel telik az első napom Arinál. Azt hiszem, leginkább semmittevéssel. A matrac felfújásán kívül semmi értelmeset nem csinálok, leginkább csak ülök Niklas mellett a kanapén és kapcsolgatjuk a csatornákat, míg Ari a szobájában valószínűleg alszik vagy fájlalja a sérüléseit. Néha beszélgetünk Niklasszal, de most inkább jelentéktelen dolgok a témáink, ami nálunk nem túlzottan megszokott. Valahogy mindig komoly dolgoknál kötünk ki, sosem beszélünk könnyed témákról. Kicsit szokatlan ez a váltás, de azt hiszem, tetszik. Így sikerül elszakadnom a valóságtól, sikerül kikapcsolnom. Egészen addig, amíg este fél kilenc körül Ari ki nem vánszorog a szobájából egy farmerben és egy fekete pólóban. Ami már csak azért is fura, mert ma egész nap egy alsónadrágban mászkált. Már ha mászkált.
– Hova mész? – vonja fel a szemöldökét Niklas.
– Kiállok a sarokra és megpróbálok összeszedni egy sugardaddyt. A Henry's-be megyek dolgozni, mégis mit gondolsz, te idióta?
– Ne szórakozz már! Járni alig tudsz, nem fogod bírni a munkát.
– Bírni fogom. Különben is nálam van a kulcs és ha nem megyek, Inari nem tud bemenni, mert Lilja ma is csak tizenegyre megy.
– Na jó, feladom, te jössz, Lauri!
– Tényleg nem kéne menned – pillantok Arira. Igyekszem megválogatni a szavaimat, mert a srác vérmérsékletét ismerve elég kicsit rosszul kifejeznem magam és már elkattan valami az agyában. – Nagyon csúnyán megvertek tegnap, sok sérülésed van, valószínűleg senki nem lenne mérges, ha kivennél pár éjszakát és itthon gyógyulnál.
– Felfogta bármelyikőtök is, hogy nálam van a kikúrt kulcs? – kérdezi Ari és hiába próbál nyugodt maradni, hallani a hangján, hogy nemsokára nagyon kiakad.
– Ha ez a legnagyobb bajod, add oda azt a kurva kulcsot és elviszem Inarinak – kel fel Niklas a kanapéról. – Ma kibírja egyedül, amíg Lilja meg nem érkezik, holnaptól meg készülhetnek úgy, hogy te nem leszel. Gond letudva.
Ari egy darabig hezitál, de végül morogva Niklas kezébe nyomja a kulcsot. A legjobb barátom a zsebébe teszi azt, majd az előszobába megy, felveszi a cipőjét és egyetlen szó nélkül elindul, Ari pedig továbbra is ott áll, ahol eddig.
– Gyere, bekísérlek – lépek oda hozzá.
– Megoldom.
– Tudom, de szeretnék segíteni.
– Nincs rá szükségem – morogja és elindul a szobája felé. Hagyom. Hagyom, hogy egyedül botorkáljon befelé, de közben végig a nyomában vagyok, ahogy éjszaka is, mikor a lépcsőn mentünk fel. Megértem, hogy nem szeretne a terhemre lenni, megértem, hogy nem igényli a segítségemet, de én meg azt nem szeretném, hogy elessen, mert elég egyetlen rossz mozdulat, egy kisebb ütődés és a valószínűleg csak megrepedt bordája eltörhet és akár át is szúrhatja a tüdejét. Ez az opció pedig nem igazán tetszik. – Sikerült beszélned apáddal?
– Igen. Elmondtam neki, hogy minden rendben velem, egy barátomnál vagyok és néhány napig maradok is. Egyébként köszönöm, hogy itt lehetek. Igyekszem majd kitalálni valamit, amivel segíthetek, hogy ne neked kelljen csinálnod mindent. Pénzt nem tudok adni, mert nincs munkám, de majd takarítok és főzök, hogy egy kis terhet levegyek a válladról és...
Ari kis híján összecsuklik. Gondolkodás nélkül nyúlok felé, hogy elkapjam és meg tudjam tartani, mielőtt elesne, ő pedig a karomba kapaszkodva próbálja megtartani magát. Érzem, hogy megszorít, érzem, ahogy a pánik elönti a testemet, de igyekszem lenyugodni. Nem bánt. Fáj, de nem azért teszi, mert bántani szeretne, csak megijedt és kapaszkodót keresett. Semmi baj.
Mégis van baj. Ez a kis mantra, amit magamban motyogok, nem válik be, a pánik még gyorsabban árad szét bennem, érzem, hogy hiába szívom be a levegőt, egyszerűen nem jut el a tüdőmig, mintha félúton megfordult volna.
– Lau – hallom Ari hangját távolról. Kicsit olyan, mintha egy buborékban lennék. Egy buborékban, amiben ő nincs benne, szóval a hangja tompán jut el hozzám. – Lau, hé, figyelj rám! Elengedtelek, látod? Már nem érek hozzád. Nincs semmi baj. Hahó! Légyszi, figyelj rám. Kurvára sajnálom, oké? Nem akartalak megérinteni, nem akartalak bántani. Ne parázz be, légyszi, mert gőzöm sincs, mi a faszt csináljak, ha pánikrohamod lesz.
– Nem... Nem kapok levegőt.
– Hű, oké, akkor mittudomén, próbálj lélegezni! Jézusom, micsoda balfasz vagyok, nyilván azt csinálod, különben már beájultál volna, bassza meg. Akkor... Nem tudom, ne kapkodd a levegőt, mert ez szerintem így nem oké. Hallod? Próbáld lelassítani a légzésedet. Lassan ki és be, mintha dugnál. Nem nehéz.
– Nem segítesz.
– Á, a francba is! Nézz rám! – Ránézek. – Próbáld a beszédemhez igazítani a légzésed, oké? Oké?
– Oké – nyögöm ki. Kicsit visszavesz a tempóból és lassan kezd beszélni. Vagy inkább ismételni ugyanazt. Kifúj, beszív, kifúj, beszív. Lassú, egyenletes ütemben ismételgeti ezeket a szavakat, én pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy ehhez igazítsam a légzésemet. Próbálom kiüríteni a fejem és nem gondolni semmire, próbálok csak Ari hangjára koncentrálni. Kifúj, beszív, kifúj, beszív. – Azt hiszem, megvagyok – suttogom, mikor már újra kapok levegőt.
– Hű. Ez kurva meredek volt. Jól vagy?
– Igen.
– Figyelj, bocs, hogy hozzád értem és megszorítottalak. Nem akartam, csak beparáztam, hogy el fogok esni és muszáj volt kapaszkodnom.
– Semmi gond. Ne haragudj, hogy megijesztettelek. Mellesleg jól kezelted.
– Aha. Kis híján pánikrohamot kaptam a pánikrohamodtól, baszd meg.
– Akkor ketten fulladtunk volna meg és Niklas két hullát talált volna a nappali padlóján.
– Amitől ő is pánikrohamot kapott volna, beájult volna mellénk és néhány nap múlva a szomszéd néni köcsög kutyája érezte volna meg a hullaszagot. Kibaszott gyönyörű kilátások.
– Szerintem az a kutya aranyos – motyogom.
– Persze, mert téged csíp. Rám meg úgy néz, mintha azt gondolná magában, hogy kajaaaa.
– Csak bemeséled magadnak. Segítek bemenni a szobádba, jó? Átkarollak és úgy kevesebb esély van arra, hogy orra fogsz bukni. Viszont megköszönném, ha te nem érnél hozzám.
– Hogyan óhajtod ezt kivitelezni?
– Nem tudom. Vidd az ujjaidat a közelemből vagy valami ilyesmi.
– Pedig épp most gondoltam arra, hogy belemarkolok a seggedbe. Csak úgy kíváncsiságból, hogy tényleg olyan jó–e, mint amilyennek tűnik.
– Jobb – vigyorgok rá, mire elneveti magát. Hagyja, hogy átkaroljam és ahogy kértem, igyekszik nem megérinteni engem. A keze a közelemben sincs, csak ott érek hozzá, ahol én szeretnék, ami lényegesen megkönnyíti a helyzetemet, bár még így is érzem, hogy ha sokáig ér a bőröm az övéhez, akkor ebből megint egy pánikroham lesz, szóval a helyzethez képest a lehető leggyorsabban próbálok bejutni vele a szobájába.
Amikor ez sikerül, segítek neki leülni az ágyra, a többit pedig rábízom és mivel most nem zavar ki a szobájából, úgy döntök, kicsit körbenézek.
Az első, amit észreveszek, hogy a sötét és a világos színek tökéletes összhangban vannak. Világos fából készült lamináltpadló van a szobában, ami kicsit csúszik ugyan, de annyira nem vészes. Az ágy egy fekete keretű franciaágy, bal oldalán egy szintén fekete éjjeliszekrénnyel. A falon bézs színű tapéta van, az ajtóval szemközti fal előtt található Ari minden berendezési tárgya, ami kimerül két ruhásszekrényben, egy, a plafonig érő könyvespolcban – természetesen mindegyik fekete –, valamint egy kaktuszban, ami a sarokban áll. A tőlem balra lévő falon egy ablak található, alatta radiátor, jobbra pedig a falat teljes egészében poszterek és fotók tarkítják. Kicsit közelebb lépek, hogy szemügyre tudjam venni őket.
– Lau – szól rám Ari. A hangja elég határozott ahhoz, hogy tudjam, nem szeretné, ha megnézném a falon lévő képeket, szóval elszakítom róluk a pillantásom és inkább az ágyban fekvő fiú felé fordulok. Pimaszul rám vigyorog. – Tudod... Kevés ember járt eddig a szobámban, de akik igen, azok kivétel nélkül mind elmentek itt. Elég gáz lenne megszakítani ezt a sorozatot, nem gondolod?
– Ne már, Ari! – fintorgok. – Ez egy szokatlanul gyenge próbálkozás volt tőled.
– Kérdezhettem volna, hogy akarsz-e dugni, de gondoltam, az túlságosan direkt kérdés. Plusz te haver vagy és semmi pénzért nem cseszném el a barátságunkat. Bár a barátság extrákkal nem is hangzik olyan szarul.
– Tudod, mikor először találkoztunk, megmondtam, hogy nálam a flörtöléssel nem mész semmire – sóhajtok fel.
– Vicces, hogy pont emiatt lettünk barátok – mondja és a vigyora mosollyá szelídül.
– Nem ezért lettünk barátok. Azért lettünk barátok, mert már akkor úgy éreztem, hogy több van benned egy mindig szarkasztikus, állandóan trágár szavakat használó, folyamatosan flörtölő, öntelt pultosnál. Igazam is lett.
– Nem lett igazad.
– Ez benne a legszebb – mosolygok rá. – Hogy te magad sem tudod, mennyi érték van benned. Jó éjszakát, Ari!
– Jó éjt, Lau! – suttogja zavartan.
Talán ez az első alkalom az életben, hogy valaki zavarba hozta Ari Kuosmanent.
---
Skacok, SOS. Tudja valaki, miért van az, hogy amikor Wordből átmásolom Wattpadra a fejezetet, az egészet félkövér betűsre változtatja? Kezd kicsit a tököm kilenni vele, hogy az utóbbi pár fejezet publikálása előtt ezzel kellett szenvednem, mert persze, ha az egész szöveget kijelölöm, nem tudom állítani a betűstípust, csak bekezdésenként. (Nem, a törlöm és újból beillesztem dolog nem működik, ahogy az sem, hogy eleve a fejezetet törlöm és újat hozok létre.)