LAURI
Amikor azt hinném, hogy a helyzet már nem lehet kínosabb, kiderül, hogy lehet, ugyanis, ahogy Ari elindul a raktár felé, az éppen egy srácot kiszolgáló Inari hátrébb rakja a lábát és mivel Ari ezt nem veszi észre, nekimegy és már bukik is előre. Látom, ahogy a kezével tompítja az esését, ami valószínűleg nem segít túl sokat neki, tekintettel arra, hogy az egyik keze a tükör betörése miatt vágásokkal van tele.
– Hogy az a... – morogja és miközben felkel, hosszasan szidni kezdi lényegében az egész világot, de főként Inarit. Morog valamit arról, hogy feleslegesen rakta ki a lábát, mert ő pont nem akart senkit kiszolgálni, pláne azt a lányt nem, akit Inari kinézett magának, én pedig csak hallgatom és próbálom megérteni, miről is van szó.
– Miért magyaráz valami lányról, aki tetszik Inarinak? – kérdezem a közelemben álló és Arit figyelő Liljától.
– Inari jelzett Arinak, hogy bejön neki az egyik csaj – sóhajt fel a lány. – Ha hátratesszük a lábunkat a pult mögött, amikor valaki elindul egy ember felé, az azt jelenti, hogy kinéztük magunknak az illetőt, szóval le lehet kopni. Ez egyszerűbb, mintha szólnánk a másiknak, hogy tipli van, plusz, ha nem is veszi észre a lábunkat, akkor is hatásos. Mint látod – bök Ari felé.
– Ez elég balesetveszélyesnek hangzik.
– Nem az. Eddig senki nem volt még olyan balfasz, hogy elessen valakinek a lábában.
Nem reagálok arra, hogy Lilja minek titulálja Arit, inkább csak figyelem a srácot. Már befejezte a káromkodást, de még mindig dühösnek néz ki. Nem tudom, mi lehet a pult mögött a padlón, de akármi is az, Ari pólója nedves tőle, a kezén lévő kötés pedig szintén. Morgolódva, halkan motyogva indul el a mosdó felé, én pedig egy darabig csak nézek utána, aztán Liljára pillantok.
– Van valami viszonylag tiszta rongyotok?
– Ja. Kéne?
– Igen. – Elkezd a pult alatt kutatni, majd egy kicsivel később előhúz egy fogjuk rá, hogy fehér rongyot és ledobja elém. – Köszi – veszem fel a pultról az anyagot. Felkelek és elindulok a mosdó felé, hogy segítsek Arinak, bár azt magam sem tudom, hogyan is tervezem ezt pontosan. Mindenesetre Lilja és Inari látszólag nem foglalkoznak azzal, hogy a srácnak minden bizonnyal segítségre van szüksége, szóval kénytelen vagyok én megoldani. Egyedül.
Amikor belépek a mosdóba, Ari sűrűn káromkodva szedi le a kötést a kezéről és amikor meghallja az ajtó nyikorgását, olyan gyilkos tekintettel pillant fel, hogy hirtelen nagyon örülök annak, hogy a szemmel ölés nem lehetséges. De amikor észreveszi, hogy csak én vagyok, már kevésbé néz gyilkosan. Persze még mindig nem kedves a pillantása, de legalább már nem látom rajta azt, hogy meg szeretne ölni. Kezdetnek nem is rossz.
– Jöttem segíteni – motyogom még mindig az ajtóban állva.
– Segíteni? – vonja fel a szemöldökét.
– Igen. Tudod, a kötéssel.
– Ne sértődj meg, de ezt pontosan hogyan tervezed? Ha nem hordasz egy elsősegélykészletet a farzsebedben, nincs mivel bekötni a kezem, de ha véletlenül pont van nálad minden, ami kell, hozzám érni akkor sem tudsz.
– Imádom, mikor azt mondod, hogy ne sértődjek meg, majd olyan dolgokat mondasz, amik bántóak.
– Azért mondtam, hogy ne sértődj meg, mert nem ellened szól – forgatja a szemét. A mosdókagylóba dobja a kezéről leszenvedett kötést és amikor ezzel megvan, ingerülten a hajába túr. Ma nem viseli azt a bordó fejkendőt, amit minden egyes nap szokott, szóval sötétbarna haja szimplán úgy néz ki, mintha most kelt volna ki az ágyból és esze ágában sem lett volna megfésülni.
– Hoztam egy rongyot – emelem fel a kezem, hogy ő is lássa, mi van nálam. – Elég tisztának tűnik, szóval célnak megfelel.
– Honnan szedted?
– Liljától kértem. A pult alól szedte elő.
– Hát ez kurva jó – nevet fel. – Ezekkel szoktuk letörölgetni a pultot. Az a rongy tiszta pia lehet.
– Nos, a röviditalok elég jó fertőtlenítők tudnak lenni, szóval gond letudva. Mosd meg a kezed!
Megint elkezdi forgatni a szemét. Ha annyi ingyen kólát kapnék itt, ahányszor láttam Arit a szemét forgatni, nagyjából egy hétig nem is kéne pénzt hoznom magammal, ha eljövök a Henry's-be.
Végül teszi, amit mondtam. Megnyitja a csapot és aládugja a vágásokkal teli kezét. Látom, ahogy kicsit összerezzen, mikor a vízsugár az egyik sebet éri és mintha egy halk szisszenés is elhagyná a száját, de igyekszik úgy tenni, mintha a víz nem csípné a sérülését. Én pedig igyekszem úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy legszívesebben elrántaná a kezét és szitkozódna még egy keveset. Vagy őt ismerve inkább sokat.
Végül elzárja a csapot és lerázza a kezét, aztán felvont szemöldökkel rám néz. Na igen. Most jön a neheze. Ő egyedül nem tudja bekötni a kezét, pláne nem egy szedett-vedett ronggyal, én pedig nem lelkesedem a gondolatért, hogy hozzáérjek. Ez így elég érdekes lesz.
– Nyújtsd ki a kezed – motyogom néhány másodpercnyi gondolkozás után, Ari pedig megteszi. – Eszedbe ne jusson megmozdulni és ha pánikrohamom lesz, ne próbálj sem megérinteni, sem hozzám szólni!
– Vettem – bólint. – Dumálni szabad?
– Beszélj nyugodtan. Ha idegesít, szólok.
Ari újfent bólint és továbbra is csak nyújtja felém a kezét, én pedig lassan közelebb lépek hozzá. Két év. Ennyi idő telt el azóta, hogy utoljára megérintettem valakit. Két teljes év rettegés mindenféle fizikai kontaktustól, két év, amikor, ha valaki megérintett vagy csak megpróbálta, pánikrohamom lett. Ezt nem lehet egyetlen éjszaka alatt eltörölni egy kocsma mosdójában, pláne nem egy olyan sráccal, akit alig egy hete ismerek. De kezdetnek talán jó lesz.
– Tudod, ez kurvára nem az én napom – szólal meg Ari a maga nyers stílusában, mire a kezem, amit lassan nyújtok felé, kicsit megremeg. Egy pillanatra elhallgat, de aztán folytatja. – Sorra érnek ma a szarságok, mintha minden kisiklott volna a kezeim közül.
– Milyen sz... rossz dolgokra gondolsz? – kérdezem halkan. Nem fogok trágár szavakat kimondani. Ezen nem vagyok hajlandó változtatni.
– Mindenre – mormolja és amikor megrázza a fejét, annyira megijedek, hogy elhúzom a kezem. Pedig már majdnem megvolt. Csak néhány centi kellett volna.
– Ari! Ne mozogj!
– Bocs – suttogja. Újból elkezdek közelíteni felé. – Szóval ma minden szar volt. Az, ahogy Niklas beszélt velem reggel, mikor hazaértem, aztán az, hogy láttatok smárolni azzal a sráccal, meg amit utána láttam az arcotokon.
– Mit láttál az arcunkon?
Semmit nem láthatott. Az enyémen biztos nem. Én csak nem értettem, miért teszi ezt. Nem értettem, miért csókolózik egy láthatóan középiskolás sráccal, akit nem is ismer. Nem értettem, mi a jó ebben, nem értettem, hogy képes erre. És egy kicsit talán irigyeltem, hogy meg tudja tenni. Nekem nem menne.
Újra csak pár centi választja el a kezemet Ariétól. Olyan nyugodtan, mozdulatlanul nyújtja maga elé a kezét, mintha nem is hozzá tartozna. Meg sem moccan, még csak nem is remeg attól, hogy már percek óta így tartja. Teljesen mozdulatlan. Ez jó. Így akár azt is képzelhetem, hogy csak egy tárgy.
– Undort – mondja végül. Mit is kérdeztem tőle? Ja, igen, azt, hogy mit látott az arcunkon. – Azt láttam, hogy undorodtok tőlem. Attól, amit csináltam. Normális esetben nem zavart volna, de most valahogy szarul esett.
Hozzáérek. Na jó, nem is érek hozzá, inkább csak rárakom a rongyot a kézfejére és igyekszem körbetekerni úgy, hogy nem érintem meg. Ő továbbra sem mozdul, én pedig érzem, hogy a kezem egyre jobban remeg és egyre szaporábban veszem a levegőt, ami valahogy mégsem jut el a tüdőmbe. Ebből pánikroham lesz.
– Nem... Nem undorodom tőled – motyogom. – Csak nem értelek. És kicsit irigyellek.
– Irigyelsz? – kérdez vissza hitetlenkedve.
– Igen. Számomra az, hogy megérintsek valakit, elképzelhetetlennek tűnik – mondom, miközben kicsit erősebben meghúzom a rongyot és egy csomót kötök a végére. – Számodra az érintések természetesek. Gond nélkül kezet fogsz valakivel, gond nélkül megölelsz valakit, gond nélkül csókolózol egy idegennel. Én két éve nem érintettem meg senkit, Ari. Apát sem. A legjobb barátomat sem. Még azokhoz sem vagyok képes hozzáérni, akikben bízom. Ezért irigyellek. Mindent megtennék azért, hogy újra érezhessem valakinek az érintését, tudod? Hogy ne féljek tőle – suttogom, de ő csak mosolyog. – Mi az?
– Arról beszélsz, hogy nem tudsz megérinteni embereket, de... – A kezünkre pillant. Már rég végeztem a csomóval, ami a helyén tartja majd a rongyot, de még nem húztam el a kezem. Az ujjaim hozzáérnek Ari kézfejéhez. Vagyis a rajta lévő anyaghoz. Nem közvetlenül a kezéhez.
Egyből elkapom onnan a kezemet és hátrálok pár lépést. Érzem, ahogy a pánik újból rám tör, érzem, ahogy a tüdőmből minden levegő kiszorul. Az ujjbegyeim bizseregnek, a szívem őrült tempóban kalapál, az arcom lángol. Nem tudom, ez most jó-e vagy sem. Nem tudom, ez most a szokásos pánikroham lesz-e vagy valami egészen más. Nem tudom, mi ez.
– Hé, minden oké? – lép felém Ari, mire tovább hátrálok. Megtorpan és amikor a hátam a falnak ütközik, kénytelen-kelletlen én is megállok. Lecsúszok a padlóra. – Lauri?
– Pillanat – suttogom az ujjaimat figyelve, keresve rajtuk valamit, ami árulkodik arról, amit tettem, de még mindig pont ugyanúgy néznek ki, ahogy eddig. Sehol nincsenek vörös foltok vagy x-ek, amik azt jeleznék, hogy itt bizony hozzám ért egy másik ember. Olyan, mintha meg sem történt volna. De megtörtént. Megtörtént.
– Most be fogsz pánikolni vagy mi van? – hadarja Ari. – Jézusom, mit kell csinálni, ha pánikrohamod van? Hallod? Segíts már, Lauri, a kurva életbe! Nem tudom, mit csináljak, ha bepánikolsz. Ki fogsz borulni egyáltalán vagy most mi lesz? Ne akadj ki, oké? Igazából nem is értél hozzám, csak azt a kurva rongyot érintetted meg és...
– Ari – vágok közbe. – Nyugi. Nem fogok kiakadni.
– Biztos?
– Biztos.
– Hú. Oké – sóhajt fel.
A hajába túr. Látom rajta, hogy ideges, mintha a fél élete lepergett volna a szeme előtt, amíg én az ujjaimat figyeltem. Olyan, mintha ő jobban kiakadt volna, mint én. Mintha ez a helyzet megijesztette volna. Furcsa őt ilyennek látni. Annyira rettenthetetlennek és lazának tűnik mindig. Nehéz elhinnem, hogy nem tud minden helyzetet higgadtan kezelni, hiába látom, hogy nem megy neki.
– Leülsz mellém? – nézek fel rá.
– Hülye vagy? Dehogy ülök! Tudod te, mennyi undorító dolog van a padlón? Bele sem merek gondolni, hányan hugyoztak már oda vagy élveztek el pont ott, ahol most ülsz. Én ugyan le nem teszem oda a seggem.
– Te tudod – vonom meg a vállam és mielőtt nagyon elgondolkoznék azon, amit tenni fogok, halkan beszélni kezdek. – Akkor kezdődött, amikor tizenhét éves voltam. Életemben először voltam igazán szerelmes az összes klisével együtt. Rózsaszín köd, meg minden. Egyszerűen megrészegített a szerelem. Csodálatos fiú volt, mindig megnevettetett, belerángatott őrültségekbe, amiket magamtól nem csináltam volna meg. Két hónapja voltunk együtt, mikor bemutattam őt a szüleimnek. Az volt az előbújásom is és tudod, meglepően jól fogadták. Azt hiszem, mélyen belül mindig is tudták, hogy a lányok nem érdekelnek. Úgy tűnt, támogatnak és örülnek nekem.
– Várj – szakít félbe Ari. Ezt nem kéne csinálnia. Ki tudja, ezután folytatni szeretném-e. – Te most azt meséled el, hogy miért vagy... mi is az a szó?
– Haptefóbia. Igen, azt mesélem el.
– Akkor asszem, mégis leülök – mormolja és ott, ahol van, a helyiség közepén lekuporodik a padlóra. – Folytathatod!
– Miután előbújtam otthon, minden megváltozott – suttogom és ahogy felidézem a történteket, legszívesebben elhallgatnék. Alig bírom folytatni. – Amikor apa dolgozott és anyával ketten voltunk otthon, ő teljesen más lett. Eleinte csak mogorva és rideg volt, nem tudtam vele úgy beszélni, mint azelőtt. Sokszor nem reagált arra, amit mondtam, ha mégis, akkor pedig tartózkodó volt. Sokszor kezdett veszekedni, kiabálni velem, pedig azelőtt sosem tette. Borzalmas gyerek voltam, de ő sosem kiabált, sosem bántott. Sem tettekkel, sem szavakkal. De akkor megváltozott és tudod, bármennyire is szeretném hinni, hogy nem azért, mert meleg vagyok, azt hiszem, pont ez váltott ki belőle mindent.
– Szóval anyukád nem tudta elfogadni, hogy a fiúk érdekelnek– szakít félbe újból.
– Nem, nem tudta. – A nadrágomat kezdem piszkálni. A térdén van egy folt, alig észrevehető, de engem idegesít. Elkezdem kapargatni, hátha lejön. – A kezdeti ridegséget felváltotta valami sokkal, sokkal rosszabb. Egyre többet veszekedett velem, egyre hangosabb volt és minden múltbéli hibámat felhozta. Úgy vágta őket a fejemhez, mintha ezek lettek volna a tökéletes fegyverek ellenem. Mindenért engem hibáztatott, elkezdett arról beszélni, hogy nem is kellett volna életet adnia nekem, mert tudta, hogy csak a baj lesz velem. Azt mondta, el kellett volna vetetnie, amíg lehetett – nevetek fel keserűen és szinte észre sem veszem, hogy felhúzom és átkarolom a térdem. Egy srác bejön a mosdóba, mire Ari olyan dühösen néz rá, hogy inkább sarkon fordul és kimegy. Folytatom. – Aztán persze még rosszabb lett. Amikor már elegem lett abból, hogy mindenért engem okol, visszaszóltam neki. Szerintem akkor kattant el benne valami véglegesen. Megütött – suttogom és szinte érzem, ahogy az arcomon csattan a két évvel ezelőtti pofon. – Újra és újra. Nem érdekelte, hogy bánt, hogy fáj, amit csinál, csak ütött, én pedig... nem tudtam mit tenni, érted? Gyűlölöm ezt, de képtelen voltam megmozdulni. Az anyukám volt, mit kellett volna tennem? Nem üthettem vissza. Az első dolog, amit belém neveltek, az volt, hogy soha ne bántsak egy nőt sem. Amúgy sem tudtam volna bántani anyát. Nem tudtam volna lefogni a kezét, nem tudtam volna ellökni sem, hogy bemenekülhessek a szobámba és magamra zárhassam az ajtót. Csak hagytam, hogy üssön.
Egy pillanatra elhallgatok. Emlékszem, mennyire nem értettem, mi történik. Emlékszem arra, hogy megijedtem és annyira leblokkoltam, hogy ha ellen akartam volna állni neki, akkor sem tudtam volna. Szerintem ha aznap félholtra vert volna, akkor sem próbáltam volna leállítani.
– Azt hiszem, úgy éreztem, megérdemlem a verést – mondom ki és mielőtt folytathatnám, Ari közbevág.
– Nem érdemelted meg – jelenti ki határozottan. – Mi a francért érdemelted volna ezt?
– Mert csalódást okoztam neki. Ő egy olyan fiúnak adott életet, aki egyszer majd megismer egy csodálatos lányt, akit aztán majd feleségül vesz és gyerekeik születnek. Ő annak a fiúnak adott életet, aki beváltotta volna ezen reményeit, akinek a jóvoltából nagymama lehetett volna. Én nem az a fiú voltam.
– Ez még kurvára nem ok arra, hogy valaki így bánjon veled. Pláne nem az anyád. Nem érdemelted ezt, érted? Kibaszottul nem.
Ari dühös. Olyan dühös, amilyennek még nem láttam, pedig ő állandóan mérges. A világra, az emberekre, az életre. Most ez a sok düh, ami benne van, mind anyára korlátozódik.
– Tudom. De akkor nem így éreztem – mosolygok rá, ő pedig int, hogy folytassam. – Akkor hagyta abba az ütésemet, mikor apa hazaért. Hallotta, ahogy elfordul a kulcs a bejárati ajtó zárjában és emiatt egyből leállt. Én pedig bezárkóztam a szobámba. Meg akartam nézni a sérüléseimet, de képtelen voltam rá. Még fel sem fogtam, mi történt. Aztán ez az egész mindennapos lett. Próbáltam észrevétlenül hazamenni és bezárkózni a szobámba, mielőtt bármi történt volna, de sokszor nem ment. Előfordult, hogy a bejárati ajtóban várt, máskor a szobámban volt... Szinte sosem úsztam meg.
– Meddig tartott ez az egész? – kérdezi Ari. A keze ökölbe van szorítva, az arcán olyan mértékű agresszivitást látok, hogy kezdek megijedni tőle. Csak azért nem menekülök el, mert tudom, hogy ez nem nekem szól. Nem rám mérges, nem miattam ilyen. Egyszerűen amiatt ilyen feldúlt, mert nem hiszi el, hogy ez bárkivel is megtörténhet.
– Két-három hónapig. Akkor anya úgy meglökött, hogy ráestem a nappaliban lévő üvegasztalra, ami ettől nyilván széttört. Ott feküdtem a szilánkok között, amik rengeteg helyen megvágtak. Elrejthettem volna a sebeket, ahogy a korábbiakkal tettem. Elég lett volna csak pulcsit felvennem ahhoz, hogy ne látszódjanak. De a törött üvegasztalt nem lehetett elrejteni. Persze anya megpróbálta. Azt hazudta apának, hogy részeg vagyok és ráestem az asztalra. Apa bejött a szobámba, gondolom, hogy leszúrjon, de a vágások miatt aggódni kezdett. Elvitt a kórházba és az orvos észrevette a korábbi sérüléseket. A lila foltokat, a zúzódásokat, mindent. Onnantól kezdve nem tudtam letagadni a történteket.
– Nem is kellett volna.
– A legtöbb ember, akit bántalmaznak, nem mer segítséget kérni. Sokan hisszük azt, hogy minden, ami történik, a mi hibánk és megérdemeljük. Aztán amikor tudatosul bennünk, hogy ez nincs így, addigra a szégyen olyan erős, hogy amiatt nem merünk lépni. Gyengének érezzük magunkat hozzá.
Egy darabig csendben vagyunk. Ari valószínűleg emészti a hallottakat, én pedig a múlton töprengek. Sosem beszéltem még erről senkinek. Soha nem meséltem el ennyire részletesen, mi történt két éve. Niklas is csak a legrövidebb verziót ismeri, ami elég ahhoz, hogy megértse, mi történt és tudja, miért reagálok az érintésekre úgy, ahogy. Azóta, hogy el kellett mondanom egy rendőrnek, hogy mi történt, nem beszéltem a történtekről. Nem így.
– Ezután mi történt? – töri meg a csendet Ari.
– Minden borzalmasabb lett. Tárgyalások kezdődtek, apa veszekedett velem, amiért nem szóltam, üvöltött anyával, sokszor sírt. Aztán elváltak. Az egész életünk felfordult és ebben a zűrzavarban senkit nem érdekelt, hogy mi van velem. Nem érdekelt senkit a trauma, amit átéltem, nem próbáltak segíteni. Egyedül kellett túljutnom a történteken, szakember segítsége nélkül.
– Ezért kísért még mindig a múlt. Mert egyedül nem tudtad feldolgozni.
– Igen.
– Hát... Köszönöm, hogy elmondtad. Sajnálom, hogy ez történt veled és azt kívánom, bár ismertelek volna akkor, hogy észrevegyem a jeleket és tudjak segíteni.
– Nem tudtál volna. De köszi.
Bólint és felkel a földről. Felém nyújtja a kezét, mintha fel szeretne segíteni, de egyből visszahúzza. Vicces. Most meséltem el neki életem legnagyobb traumáját, ami miatt rettegek az érintésektől és mintha már el is felejtette volna, megpróbál megérinteni. De az még érdekesebb, hogy ettől most nem borulok ki. Nyilván nem hagytam volna, hogy megérintsen, de az, hogy felém nyújtotta a kezét, nem akaszt ki.
– Menjünk vissza a bárba, cukifiú – vigyorog rám.
– Oké – kelek fel. Ari elég furcsa srác. Néha flegma és laza, máskor pedig olyan kedves és együttérző, hogy még káromkodni is elfelejt. Különös. – Ari?
– Igen?
– Egyszer majd te is bízni fogsz bennem annyira, hogy megmutasd, milyen az igazi éned? – kérdezem halkan.
Természetesen nem érkezik válasz.
---
Hali!
Tudom, egyesek szerint ez korai volt, de higgyétek el, nagyon jó okom volt rá!^^
Egyééébként... A Best of Wattpad - Hunnak elkészült a Wattys profilja, amit megtaláltok a bemutatkozásomban vagy a posztjaim közt, ide most nem fogom kukacolni. De akár rá is kereshettek, BestofWPHun néven vagyunk fent. Érdemes figyelni az oldalt, ide rakjuk fel a nyertesekkel készült interjúkat és hétfőn egy elég klassz dologgal jövünk nektek.;) Sajna nem lőhetem le a poént, de biztosíthatlak titeket, hogy nagyon-nagyon jó lesz.