♥ Hey Lads! ♥
Meg is hoztam nektek a 74. fejezetet! Nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket még így, a késés ellenére is. Nagyon sajnálom, rengeteg volt az iskolához elintézendő dolgom, ugyanakkor mikor hazaérek általában a tanulásba temetkezem és fáradt vagyok. Bízom benne, hogy a Ti napjaitok jobban telnek.
Nagyon-nagyon szépen köszönöm a több mint 150 ezer (!!!) megtekintést! Elmondani nem tudom nektek, hogy ez mennyit jelent nekem! Csodálatosak vagytok! *-* ♥♥♥
Legyen nagyon szép napotok, kitartás holnapra! ♥♥
Jó olvasást! Millió puszi és ölelés: Ladybady ♥
Gift: Ajándék
Rose Davis~
A hó fehér szemekben hullott alá miközben az ablakból figyeltem a tél okozta időjárást. Az ablak kissé párás volt a leheletemtől, míg a lakásban kellemes meleg uralkodott. Igaz, én még így is képes voltam libabőrös lenni pillanatok alatt. Scott-ot figyeltem, jobban mondva azt, ahogyan Ő kémlelte a házat. Órák óta el sem mozdult arról a helyről, ahol reggel rátaláltam. Mintha... mintha csak egy szobor lett volna, vagy egy test amely a borzongató hidegtől kihűlt.
Valójában az ügyünkön gondolkodtam, azokon a lehetőségeken amelyek számba jöhettek. Előfordulhatott, hogy minden rendben zajlik, vagy akár az is, hogy nem sikerül segítenünk rajta. Az utóbbira még csak gondolni sem mertem. Ha egyre inkább előtörtek belőlem a sötét képek, akkor inkább megpróbáltam arra összpontosítani, hogy Scott erős és túl rafinált ahhoz, hogy ne legyen a háttérben valamilyen dolog, amiről egészen eddig nem tudtunk. Mi van ha tisztában volt a történésekkel mindvégig, és csak arra várt ennyit, hogy segítsünk rajta?
Már jó néhány perce bámultam a sötét bundás állatot, mikor tekintetét az ablak felé vezette. Tudtam, hogy látott, viszont abban már nem voltam biztos, hogy fel is ismert. Zöldeskék íriszeiből nem sugárzott semmi sem az ürességen kívül. Pont úgy festett, mint egy állat, akkor is, ha tudtam, a bátyám feküdt néhány méterrel lejjebb. Bíztam benne, hogy a testvéri szeretet ami közöttünk volt, éppen olyan erősnek bizonyul, hogy még ezt is túlélje. Eszmefuttatásom közepette megéreztem tarkóm bizsergését, amely egyre erősebb lett miközben Harry közeledett. Azután, hogy belépett a szobába megtorpant az ajtóban. Nem láttam, hogy mit csinált vagy, hogy mire készült, mert nem néztem rá.
-Tudom, hogy haragszol azért, mert nem mondtam el, hogy Scott még Kanadában van, de ne a szótlanságoddal büntess.-kérte közben pedig meg sem mozdult. Talán tartott attól, hogy kiabálni fogok vele?
-Nem büntetlek, Harry.-néztem irányába és megráztam a fejemet-Sőt, örülök, hogy velem vagy és próbáltál megvédeni azoktól a sérülésektől amiket elszenvedhettem volna, ha kitudódik a dolog. Emellett pedig vagy ezerszer hálát mondtam az Úrnak, hogy itt állsz előttem, és mert nem ragadott el tőlünk.-mondtam, a könnyeket a szemeimben pedig nem csak a várandóságomra lehetett fogni, sokkal inkább arra az érzékenységre, amely már évek óta a társam volt. Könnyebb volt beszélni az érzéseimről úgy, hogy tudtam, már végleg velem marad. Mintha egy mázsás súlyt vettek volna le a vállamról-Csak szeretném, ha nem titkolóznánk, hanem mindent elmondanánk egymásnak. Azért alkotunk egy párt, hogy megosszuk egymással a gondolatainkat.-szóltam.
Halványan elmosolyodott, majd közelebb lépkedett hozzám. Csak akkor vettem észre, hogy a háta mögött tartotta az egyik kezét úgy közeledett felém.
-Rose...-lehelte miközben homlokát az enyémnek döntötte. Nevem a szájából pont úgy hangzott, mintha a legszebb szót ejtette volna ki, ami csak létezett e kerek világon. Mintha egy imát mormolt volna, vagy köszönetet mondott volna-Szeretlek.-suttogta ajkaimra és meg sem várta azt, hogy viszonozzam neki ezt a csodálatos szót, máris számra tapadt. Csókja egyszerre felemelt és letaszított. A Mennyben voltam a csodálatos érzéstől attól, amikor végigfutott rajtam az a bizonyos jól eső borzongás, ugyanakkor a Pokolban is éreztem magam, mert ilyenkor általában olyan mocskos dolgok jutottak az eszembe, amelyeknek nem volt semmi keresnivalójuk ott, abban a helyzetben.
Éreztem, ahogy megfogta egyik kezem, és a tenyerembe helyezett valami szőrös dolgot. Összevontam a szemöldökömet és értetlenül váltam el tőle. Mély lélegzeteket vettem, ahogy lenéztem a kezemben tartott plüssre. A farkas sötétbarna volt, a szemei pedig éppen olyan zölden rikítottak, mintha Emerald lekicsinyített alakja lett volna. Csillogó íriszekkel néztem fel barátomra, aki szélesen mosolyogva figyelte reakciómat, nemsokkal később pedig megfogta a figura talpát, majd felemelte, hogy észrevegyem az arany színű cérnával varrott "E" betűt.
-Emerald?-pillantottam fel ismét a férfire, aki egyszerűen csak megrázta a fejét.
-Elijah.-suttogta szeretetteljesen a nevet, amelyet gyermekünk viselt az álmomban. Vajon komolyan gondolta ezt az elnevezést?-Néhány nappal ezelőtt láttam meg a kirakatban, szóval hajnalban fogtam magam, és beautóztam érte a városba. A hölgy a boltban megkérdezte, hogy kinek szánom, én pedig annyit mondtam, hogy a fiamnak. Szinte azonnal felhozta az ötletet, hogy belehímezheti-e a nevének kezdőbetűjét. Ostoba lettem volna nemet mondani.-vigyorgott úgy, ahogy egy kisgyerek karácsonykor. A meghatódottságtól még több könny gyűlt az eddig fel nem szívódottak helyére.
-Köszönöm, Harry.-suttogtam neki hálásan. Óvatosan megingatta a fejét, majd édes csókot nyomott homlokomra, közben hatalmas tenyerét hasamra tettem.
-Én köszönöm, Szerelmem.-lehelte mosolyogva. A plüssöt a kezemben tartva hajoltam hozzá egy csókra, viszont gondolataim miatt muszáj volt felnevetnem, ezzel elrontva a hangulatot.
-Mi van, ha lány lesz?-kuncogtam fel. Harry megrántotta a vállát, és Ő is hasonlóképp reagált.
-Akkor kitalálunk valami más nevet. De tudom, hogy fiú lesz, egy kis vasgyúró.-mondta büszkén, holott még semmi sem volt biztos.
-Szóval ezért mentél el reggel.-szűrtem le mondandójából-Kérlek, később hagyj egy levelet vagy valami, mert borzasztóan megijedtem. Főleg, mikor megláttam Scott-ot, aki farkasként kiköpött másod és...-kezdtem hadarni, mire Harry gyengéden simogatni kezdte oldalam, ezzel megpróbálva megnyugtatni.
-Tudom, és ne haragudj, azt hittem visszaérek mielőtt felébredsz.-szólt, hangjában pedig érezhető volt a bűntudat-Scott... Scott-on pedig segíteni fogunk. Newt már előkészített néhány dolgot a főzethez, de kell néhány nap, mire tökéletesíti. Az mondta, ki kell lőnünk Őt egy altatólövedékkel, máshogy nem tudjuk beadni neki.-mesélte annak a néhány órának a történéseit, míg én egyedül gubbasztottam a gondolataimba merülve a szobában.
-Köszönöm, hogy ennyire a lelkeden viseled a történéseket.-simítottam meg arcát. Fejét tenyerembe döntötte, közben pedig mosolygott.
-Nem kell megköszönnöd, elvégre Scott a barátom, nem mellesleg hamarosan egy családba fogunk tartozni.-szólt sejtelmesen viszont én átláttam a ködös szavain.
-Még mindig nem mondtál le Londonról, igazam van?-mosolyodtam el, Ő azonban megrázta fejét.
-Nem, és nem is fogok. Szeretném, ha megismernéd a rokonaim és a szüleim, emellett pedig örülnék, ha ott tudnánk letelepedni, távol ettől a káosztól. De tisztában vagyok vele, hogy várnom kell addig, míg a kis Elijah meg nem születik.-mondta és megsimította pocakom, közben pedig éppen olyan szeretetteljesen nézett rá, mintha már látta volna a babánkat. Teljes mértékben egyetértettem vele, hiszen a legjobb lett volna, ha már ott tartottunk volna, hogy a repülőn ülünk és London felé tartunk. Azonban... ahhoz még rengeteg mindenen túl kellett esnünk...
*-* Csatlakozz a Facebook csoporthoz te is! *-*
Csoport név: Ladybady Books
Elérhetőségeim:
Facebook: Laura Petes (Kérlek szólj, mielőtt szeretnél csatlakozni a csoporthoz, mert csak ismerőseket tudok felvenni, viszont nem szoktam olyanokat visszajelölni akiket nem ismerek. Ezért, kérlek értesíts a szándékaidról! Köszönöm)
E-Mail: ladybadybooks*gmail.com
Ha kedved tartja csatlakozz, vagy jelölj be, esetleg küldj e-mailt! Minden kérdésre válaszolok! <3
Kérlek komizz!