Blindness: Vakság
Harry Styles~
Fejem erőteljes fájására pattantak ki a szemeim, majd orrfacsaró bűzt éreztem meg. Olyan volt, mintha valami már hónapok, vagy talán évek óta rohadt volna valamelyik sarokban. Azonnal felkaptam a fejem, majd amilyen gyorsan csak lehetett körbenéztem. Viszont nem láttam semmit sem. De tényleg, semmit. Mintha a sötétségbe bámultam volna, ám ez nem történt meg gyakran, hiszen természetfeletti képességeimből adódóan egy résnyi fény is elég volt ahhoz, hogy tökéletesen felmérjem a környezetemet. Abban a pillanatban viszont mintha megvakultam volna. Kétségbeestem, ezért rángatni kezdtem kezeim, azonban azok ahhoz a székhez voltak kötözve amin ültem.
A hideg, amely csípte bőröm kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni, de próbáltam kiűzni a fejemből a fájdalom érzését. Még mindig kétségbeesett voltam, hiszen végtagjaim le voltak kötözve, sőt már nem csak vaknak, de süketnek is éreztem magam, mert semmiféle hangot sem hallottam.
-Hahó!-szólaltam fel, reménykedve abban, hogy nem egyedül voltam... bárhol is voltam. A jó hír számomra pedig az volt, hogy mégsem süketültem meg, hiszen hangom visszhangzását könnyedén észleltem. Akkor a szemeimmel mi történt?
-Nocsak, felébredt a Hamupipőkénk.-hallottam meg egy túlzottan gunyoros és ismerős hangot. Ezután a bosszantó megszólítás után kapcsoló hangját érzékeltem, hamarosan pedig óriási lámpák kapcsolódtak fel, velem szemben.
Akkor már tisztában voltam azzal, hogy a látásom is a régi volt, viszont tartottam attól, hogy az égő érzés amelyet a fények gyors felkapcsolása okozott, teljesen tönkretette őket. Összeszorítottam szemhéjaim, majd vártam néhány másodpercet, időt adva íriszeimnek, hogy megszokják a reflektorokból áradó világosságot.
-Ne haragudj ezért a fájdalmas viszontlátásért, de máshogy nem tudtuk volna elintézni azt, hogy velünk gyere... illetve gyertek.-mondta Susan, Rose édesanyja, majd rám nézett, utána pedig jobb és bal oldalamra. Jobbomnál Gemma méregette a nőt veszedelmesen, az ellenkezőn pedig Stig hunyorgatott kábán.
-Mit akarsz?-szűrtem fogaim között. Akkor már nem is érdekelt a fájdalom, a bűz vagy a bűvös hideg, mert csak Susan ostoba vigyora volt az, ami megpiszkálta a fantáziámat. Mit akart tenni velünk? És miért villantott minden pillanatban ennyire tenyérbemászó arcot?
-Csupán csak...-kezdte mézesmázos hangon-...ajánlatom lenne, leginkább feléd, mert te vagy az az alfa, akire a legtöbben hallgatnak.-váltotta hangnemét sokkal komolyabbra. Megingattam a fejem.
-Tévedsz, ha azt hiszed vissza fogok élni a farkasaim bizalmával.-ingattam meg a fejem, és a lehető legfakóbb hangon válaszoltam neki.
-Gondoltam, hogy ez lesz a válaszod.-bólintott-Viszont, még nem hallottad az ajánlatomat.-fonta össze maga előtt a kezeit.
-Nem is érdekel.-válaszoltam üzletiesen.
-De... de biztos vagyok benne, hogy fog.-mosolyodott el, vörös rúzsos szájával. Furcsa, sőt csaknem borzalmas előérzetem volt. Valami megváltozott Susan-ban, emiatt pedig tartottam attól, hogy talán nem a jó irány felé kalauzolta saját magát.
Szemeimet összeszűkítettem, mikor intett egyet.
-Hozzátok be!-parancsolta valakiknek, azok pedig az árnyékban mozogva eltűntek. Furcsa volt, hogy nem éreztem a szagukat, hallottam a lélegzetvételüket vagy a szívdobogásukat. Olyan érzésem volt, mintha minden erőm elhagyott volna.
-Kit hozzanak be?-kérdeztem, viszont mikor megpillantottam egy kicsiny testet lógni két hatalmas férfi karján, azonnal tudtam rá a választ, nem kellett a tarkóm bizsergésével foglalkoznom-Rose!-kiáltottam fel, majd minden erőmet összeszedve próbáltam letépni karjaimról a köteleket, hogy odaszaladhassak hozzá. Miért nem sikerült szétszakítanom őket?
A lány hangomra azonnal felkapta a fejét, és amint meglátott minket, remény apró lángját vettem észre a szemeiben. Azonban volt egy bizarr dolog, ami csak pár pillanat múlva tűnt fel a barna hajú szépség tehetetlenségéből. Nem akart odafutni hozzánk sőt, mintha azokba a hatalmas emberekbe kapaszkodott volna, akik a helyiségbe hozták.
Arca beesett volt, szemei alatt pedig sötét karikák éktelenkedtek, míg karjai és lábai vékonyabbak voltak a kelleténél. Fáradtnak, emellett pedig erőtlennek tűnt. És akkor pedig pofon ütött az igazság. Nem bírt megállni a saját lábán...
-Mit műveltél vele?-kiáltottam magamból kikelve-A saját lányod, az Istenért!-harsogtam. Tehetetlen voltam, hiszen sehogy sem tudtam lecsillapítani magamat. Nem tudtam nekimenni sem az előttem álló szipirtyónak, sem pedig valamelyik abnormálisan nagy testőrének, ugyanis két kötél képes volt megállítani haragom beteljesülésében.
-Én a helyedben nem viselkednék ilyen indulatosan, Harry.-ingatta meg a fejét, közben pedig nemtetszése miatt cuppogott.
Fekete ruhája zsebébe nyúlt, majd előhúzott belőle egy rugós kést, amelyet könnyedén kipattintott. Közelebb lépett hozzám mögém állt, majd megfogta hajam, és annál fogva hátrarántotta fejem, a pengét pedig torkomhoz szorította. Nem ijedtem meg a fenyegetésétől, mivel tudtam, hogyha valóban szüksége volt a segítségemre, akkor nem ölt volna meg, semmi pénzért sem.
-Én a helyedben nem fognék kést egy vérfarkas torkához.-utánoztam hangját. Hallottam, ahogy az idősödő nő felkacagott, később pedig éreztem, ahogy elengedett. A szintemre hajolt, majd arcom mellett beszélni kezdett.
-Most már hajlandó vagy meghallgatni az ajánlatom?-kérdezte én pedig mindvégig Rose-t bámultam.
Láttam, ahogy remegett az ajka a félelemtől, viszont nem mozdult meg vagy szólt bármit is. Mély sóhaj után bólintottam, ugyanis tisztában voltam vele, hogy a segítségért cserébe Rose-t fogom visszakapni. Ő pedig bármit megért nekem.
Valószínűleg Susan nem tudta, hogy összeköttetésben álltunk Rose-al, hiszen ezt ügyesen kitudta volna használni a saját mocskos céljaira. Vagy... ha tudta, akkor éppen ezért volt biztos abban, hogy belefogok menni az egyességbe.
-Tudod, mostanában felhagytunk a farkasvadászattal...-kezdte, majd leült egy prém borította székbe. Valószínűleg az egyik fivérem volt bundája nyújtott neki kényelmet-...de belekezdtünk valami sokkal virágzóbb üzletbe. Megpróbáljuk megfejteni, hogy mitől vagytok ennyire erősek, és ezt hogyan tudjuk harapás vagy karmolás nélkül átadni egy embernek. Egyszerű orvostudomány.-villantott felém egy óriási mosolyt, melytől készült felfordulni a gyomrom.
Csak nekem beszélt és az én szemembe nézett jelezve, hogy csak az én véleményem és figyelmem érdekelte annyira, hogy belekezdjen a szája koptatásába. Én pedig ahelyett, hogy csak Őt vizslattam volna, íriszeimet inkább Rose alakján tartottam, és próbáltam felmérni mekkora volt az a baj, amelyet képesek voltak hónapok alatt létrehozni. Mert biztos voltam benne, hogy az anyja keze volt a dolgokban.
-Miért csinálod ezt?-hallottam meg hirtelen jobbom felől nővérem kimért hangját. Susan, irányába nézett.
-Nos, drága Gemma, ez egyszerű. Az emberek túl gyengék és fáradékonyak.-mondata közben a lányára sandított-Olykor túl hamar feladják.-magyarázta-Megpróbálok segíteni az embereken azzal, hogy kifejlesztek valamit, ami segíthet átvészelni akár egy nagyobb természeti katasztrófát is.-mondta-Viszont az utolsó, és talán legígéretesebb alanyom elszökött miután vérengzésbe kezdett a laboromban.-hajtotta le a fejét.
-Ehhez nekünk mi közünk van?-kérdezte bal oldalamról Stig. Susan mélyet sóhajtott.
-Azt akarom, hogy megöljétek azt a teremtményt. Mert biztos, hogy az már nem is ember és nem is farkas.-ingatta meg a fejét-Cserébe pedig... elengedem Rose-t.
Haboztam. Nem azért, mert nem akartam visszakapni Rose-t, hanem mert tudtam, hogyha elfogadom az ajánlatot akkor veszélyeztetem mindenki testi épségét. Azt pedig sehogy sem akartam. Nővéremre és alfa társamra néztem, támogatást várva tőlük, azonban Ők megfontolás nélkül bólogatni kezdtek. Szerintem azt gondolhatták, hogy csak egy egyszerű vérfarkast kellett volna megölnünk, én viszont tartottam attól, hogy sokkal másabb lényre kellett számítanunk, hiszen, ha Susan sem mert szembeszállni vele az FBI-al a háta mögött, akkor hatalmas fába vágjuk a fejszénket.
Ugyanakkor, attól is rettegtem, hogy egy csapdába sétáltunk bele, és az özvegy azért állította elénk ezt az akadályt, hogy sarokba szorítson és könnyűszerrel végezzen a fajtánkkal. Azt pedig sehogy sem engedhettem. Résen kellett lennem, és ügyelnem kellett minden lépésére. Gyanús volt nekem, hogy ilyen dolgot kért tőlünk.
-Ugyan azt a célt szolgáljuk, Harry. Legalábbis az utóbbi pár hónapban biztosan, mert tudom, hogy te is elakartad kapni azt a farkast.-folytatta a rábeszélést.
Ugyanaz a farkas volt Susan félresikerült teremtménye, mint amit mi üldöztünk? Képtelenség, hogy egész eddig szabadlábon volt, mi mégsem hallottunk róla túl sokat. És az FBI miért nem tett semmit sem? Vagy a katonaság? Vagy akárki?
De akármennyire is tartottam az elkövetkező eseményektől és akármilyen gondolatok is fészkelték be magukat az elmémbe, Rose-ra gondoltam és a közös életünkre. Rábólintottam.
-Rendben. Egy feltétellel.-néztem kimérten az előttem ülő özvegyre, az pedig csak némán várta, hogy folytassam mondandóm-Elengeditek Rose-t, és amint megöltük a "hibátokat"...-hangsúlyoztam a szót-...azonnal leszálltok rólunk és békén hagytok minket.-mondtam kimérten.
-Legyen.-bólintott rá szinte azonnal a nő.
Már akkor is gyanús volt ez a túlzott engedékenység, de a fő probléma csak ezután jelentkezett. Susan intett az egyik emberének, aki kilépett egy árnyékkal elpalástolt részből, majd felénk jött, ezután mögém állt, zsebéből elővett egy tűt, amit nyakamhoz nyomott. Azonnal mocorogni kezdtem, és értetlenül néztem a nőre, aki csak bólintott a mögöttem állónak.
-Ha megtudunk valamit, akkor tájékoztatunk, addig tiétek az ügy. Szép álmokat!-búcsúzott, majd amint a tű eltűnt bőröm alatt, lélegzetvételnyi időn belül vakultam meg, és veszítettem el az eszméletem. Ismét...
*-* Csatlakozz a Facebook csoporthoz te is! *-*
Csoport név: Ladybady Books
Elérhetőségeim:
Facebook: Laura Petes
E-Mail: ladybadybooks*gmail.com
Ha kedved tartja csatlakozz, vagy jelölj be, esetleg küldj e-mailt! Minden kérdésre válaszolok! <3
Kérlek komizz!