Disappointment: Csalódás
Rose Davis~
Remegő ujjaim között fogtam a tollam, miközben írtam a tanárnő által diktált sorokat. Már a második órámon ültem, és imádkoztam azért, hogy mihamarabb csengessenek ki. Dawn és Louis elől bujkáltam, amire kicsit sem voltam büszke, hiszen mégis a barátaimról beszéltem. Vagyis, reméltem, hogy még a barátjuknak tartottak.
Ahogy reggel megérkeztünk, szinte azonnal megláttam őket és egyből tudtam, hosszú nap kezdődött el. Persze, mielőtt beértünk volna, minden létező dolgot felsoroltam Niall-nek, hogy ne kelljen elmennem velük, de hajthatatlan volt Ő is és a többiek is. Szerintük, jót fog tenni a „környezetváltozás". De ezt, sehogy sem akartam elhinni nekik, mert egyszerűen hányingerem volt, ha arra gondoltam, hogy mindenki minket fog nézni, sugdolózni fognak a hátunk mögött, esetleg azt fogják hinni, hogy kikosaraztam Harry-t.
Pedig erről szó sem volt. De ha tudták volna azt, miért jöttünk vissza és, hogy a göndör miért nincsen velünk, szerintem ők sem illettek volna undorító szavakkal, amelyek kicsit sem voltak igazak.
Perceken belül meghallottam a csengő éles hangját, ami így jelezte felém, vége volt a történelem órámnak. Mély sóhajt engedtem el, de sietősen pakoltam a táskámba, mert nem akartam összefutni egyetlenegy ismerőssel sem. Az elsők között léptem volna ki, azonban a tanárom, Mrs. Reed megállított.
-Rose, kérlek egy pillanatra.-hívott, én pedig egy lemondó levegővétel után megfordultam, és illedelmesen megálltam a nő előtt.
-Igen?-kérdeztem halkan, félve attól akármikor beléphetnek a terembe.
-Ha jól tudom, csaknem két teljes hónapot hiányoztál, viszont az igazolásodon semmi nem áll arról, miért is nem jártál iskolába. Megtudhatnám mi az oka?-informálódott. Nagyot nyeltem, mikor meghallottam kérdését.
-Öhmm... tudja... padlás szobám van...-kezdtem a hazudozást-...kimásztam a tetőre, de véletlenül lecsúsztam, és eltörött a lábam. A doktor úrnak muszáj volt kivennie az iskolából ennyi időre.-fejeztem be, és nagyon remélem, hogy nem látszódott rajtam az, hogy kamuztam. Mit is mondott Harry? Beharapom a szám sarkát, ha ne mondok igazat? Abban a szituációban örülhettem annak, hogy nem nőt meg az orrom, mint Pinokkió-nak, mert talán kilógott volna az úttestre.
-Oh, nagyon sajnálom, remélem már jobban vagy.-szólt. Bólintottam, Ő pedig az asztalához fordult, és a kezembe nyomott egy pendrive-ot-Ezen vannak azok az anyagok, amiket addig vettünk amíg távol voltál. Szeretném, ha megtanulnád őket, és jövő szombaton megírnál egy tesztet.-mondta el a követeléseit. Állam majdnem a padlót súrolta, szemeim pedig nagyra nyíltak.
-R... rendben.-dadogtam, majd hátat fordítottam és ellépkedtem onnét, figyelve arra, hogy egy kicsit bicegjek tekintve az előbbi hazugságomra.
-Megnézethetnénk Newt-tal a lábad, nehogy még nagyobb baj legyen.-hallottam meg Liam gunyoros hangját, amely a terem melletti faltól érkezett. Szúrósan néztem a fiúra, és megforgattam szemeimet-Máskor ügyelned kellene arra, hogy hihető hazugságot találj ki.-lépett oda hozzám, miután elindultam.
-Máskor ügyelned kellene a szuper hallásodra, és nem kifülelni mások beszélgetését.-mondtam hasonló hangnemben, és tovább sétáltam, Niall irányába. Mikor észrevett minket intett, mi pedig azonnal felé vettük az irányt.
-Képzeld, azt kamuzta, hogy eltörött a lába.-röhögött Liam, nemsokkal később pedig Niall is elkezdte.
-Gyerekesek vagytok.-forgattam meg szemeim. Talán perceken keresztül is röhögtek volna rajtam, ha Newt nem lép mögéjük, s csapja tarkón őket-Köszönöm.-hálálkodtam a férfinek, aki csak elmosolyodott.
-Mi történt? Min nevettek ennyire?-kérdezte az orvos. Liam nyitotta volna a száját, viszont én felemeltem kezem és leintettem.
-Meg ne merj szólalni!-kezdtem dühös hangnemben, viszont mondandóm végére muszáj volt elmosolyodnom, mert valóban vicces volt, hogy ilyen hazugsággal álltam elő.
Még mindig a görbülettel az arcomon dőltem neki a falnak, de mikor megláttam Louis és Dawn arcát, azonnal eltűnt az enyémről a boldogság emóciója. Farkas szemet néztem a lánnyal, akit néhány hónapja még legjobb barátnőmként emlegettem, de mára már ez alább hagyott, hiszen fogalmam sem volt arról, mit gondolt rólam. Viszont ugyan ez volt a bátyjával is, de az előbbi üggyel ellentétben, kettőnk között Ő rontotta el azzal, hogy majdnem megcsókolt. Ennek ellenére, mindkettejüket vissza akartam szerezni, mert hiányoztak... nagyon.
-Menj oda hozzájuk.-vigyorgott Niall. Elhúztam a szám közben pedig ránéztem.
-Nem tudom, szerintem látni sem akarnak.-ingattam meg a fejem. Megrántotta a vállát.
-Fogalmam sincs, mit gondolnak, de szerintem megérdemelnek egy magyarázatot, nemde?-húzta fel a szemöldökét.
-Az eltörött lábamról?-kérdeztem vissza reményvesztetten.
-Amíg nincs jobb, ez is bőven megteszi. Legalább mindenkinek hasonló mesével állsz elő.-szólt, kezeit pedig farmerja zsebébe csúsztatta.
-Jó.-intéztem el egy apró szóval mindent, majd elindultam a testvérpár irányába. Amint észrevették, hogy feléjük lépkedtem, elhallgattak és maguk előtt összefonták a kezüket.
Remegő lábakkal álltam eléjük.
-Sziasztok.-köszöntem. Válaszra sem méltatva szólaltak meg.
-Hol voltál ennyi ideig?-kérdezte remegő hanggal Dawn-Azt hittünk, hogy a szüleid...-befejezni nem tudta, mert könnyei utat törtek maguknak-Tudod hány napon keresztül vártam azt, hogy felhívsz, vagy egy rohadt üzenet írsz?! Nem, nem tudod, mert te ezekkel a rohadékokkal voltál!-borult ki teljesen. Remegő ajkakkal hallgattam végig mondandóját.
Louis átölelte húgát, s vigasztalni kezdte.
-Hallgassatok meg...-kezdtem, de az előttem álló barna hajú férfi közbeszólt.
-Meghallgatni? Csalódtunk benned, Rose.-szólt a férfi gyűlölködőn-Azt hittük, hogy többet ér neked a barátságunk ennél.-szinte köpte felém a szavakat-Nem tudom hol hagytad Harry-t, és miért követnek egyfolytában azok az alakok...-intett a farkasok felé-...de boldog vagyok, mert végre beláttuk mekkora hazug is vagy. Tudod, régen féltékeny voltam Harry-re, mert melletted volt most viszont... örülök annak, hogy Ő is belátta, nem éri meg veled kezdeni, mert az ember megütheti a bokáját.-szűrte a fogai között.
Harry említésére a szívem összefacsarodott, szemeimbe pedig könnyek gyűltek. Rettenetesen hiányzott, arról nem is beszélve, hogy Louis szavai a csontjaimig hatoltak. Ha tudtam volna, hogy ennyire ellenségesek lesznek, akkor talán oda sem mentem volna hozzájuk.
Remegve álltam lábujjhegyre és néztem farkasszemet a régi legjobb barátommal.
-Soha többé ne vedd a szádra Harry-t, főleg ne úgy, hogy fogalmad sincs arról, hogy mi történt valójában.-fröcsögtem. Nehezemre esett kimondani ezeket a szavak, viszont örültem, hogy megszabadultam a terhüktől.
-Pont ez az, nem tudjuk, hogy mi történt veled.-szólt már nyugodtabban Dawn. Azonban én, dühösebb voltam mint bármikor ezelőtt.
-És nem is fogjátok soha megtudni.-ingattam meg a fejem, majd leszegtem azt, hogy elpalástoljam a könnyeim által áztatott arcomat, miközben sebesen elmentem onnét. A régi épületrész felé igyekeztem, oda ahova azelőtt Harry. Szükségem volt a nyugalomra, ahogyan egyszer neki is.
Viszont nem Ő jött utánam, ahogyan az a tündérmesékben lenni szokott. Niall kapta el a karom, fordított maga felé és ölelt a testéhez. Hagyta, hogy felzokogjak, és a sós cseppek eláztassák a ruháját. Remegtem a félelemtől és a feltörő érzéseimtől. De ami a legjobban bántott, az az volt, hogy Louis és Dawn még csak meg sem hallgatott...
*-* Csatlakozz a Facebook csoporthoz te is! *-*
Csoport név: Ladybady Books
Elérhetőségeim:
Facebook: Laura Petes
E-Mail: ladybadybooks*gmail.com
Ha kedved tartja csatlakozz, vagy jelölj be, esetleg küldj e-mailt! Minden kérdésre válaszolok! <3
Kérlek komizz!