Istenem,
kérlek, ne vedd el tőlem. Ne vedd el őt is. Tudom, hogy sokszor önző voltam (és vagyok), és tudom, hogy nem vagyok jó ember, ezért talán máshogy is kéne kérnem... Nash jó ember, Istenem. Bár biztosan te is tudod ezt. Csodálatos ember, Istenem, és kérlek, könyörögve kérlek, adj még neki időt. Nem ezt érdemli. Esküszöm, soha többé nem fogok kérni tőled semmit, semmit az ég világon, csak adj Nash-nek még időt. Vagy tudod, mit? Vigyél el engem, ha muszáj valakit. Csak ne őt, Istenem. Szeretem őt. Mindennél jobban. És basszus - bocsánat, nem szabad káromkodnom, ugye? -, nem így kellett volna kezdenem. Ne miattam hagyd őt életben, mert én nem érdemlem meg. Nem vagyok jó ember, Istenem, és annyi ostobaságot csináltam már az életemben. De Nash miatt csináld ezt, kérlek. Meg fogom változni, ígérem. És mindenben segíteni fogok neki, Istenem, mindenben. Ott leszek mellette mindig, és vigyázok majd rá. Ápolni fogom, segíteni fogok neki meggyógyulni. Ó, Istenem, ne vedd el őt. Ő a legcsodálatosabb ember, akit ismerek, akkora szíve van, mint senkinek. És biztos vagyok benne, hogy idővel ez csak nőni fog, Istenem. Kezeskedem érte.
Kivágodik a kórterem ajtaja, én pedig riadtan kapom fel a fejem. A csodálkozástól húzódni kezd a rászáradt könny az arcomra, és abban a pillanatban, hogy Clarissa a szemembe néz, én már tápászkodom is fel. A nővér arca ragyog, nekem mégis görcsbe rándul a hasam.
- Mi történt?- kérdezem rekedten. Nem is merek hangosabban beszélni. Clarissa biztatóan közelebb lép, és megragadja a kezem.
- Ez egy csoda, Emily- ő sem beszél hangosan, mégis, mintha a kórház falaiból is az ő hangja szólna. Remegni kezd a térdem.- Az a fiú annyira erős. Túlélte, Emily. Túlélte.
Utána már nem is nagyon hallok semmit, és olyan, mintha kívülről látnám az eseményeket. Elengedem a nővérke kezét, és szinte futva rontok be a kórterembe, ami bár tele van még emberekkel, azok utat engednek nekem. Megtorpanok Nash ágya mellett, aki most békésen szuszog. A kezemmel eltakarom a számat, majd az egész arcomat, mert az eddig kiapadtnak hitt könnycsatornáim újra működésbe lépnek. A vállam rázkódása elárulhatja mindenkinek, hogy bőgök, ezért tapintatosan kivonulnak, egyedül egyetlen ember marad a teremben. Beckett halkan mellém sétál, és megáll mellettem, érzem az illatát.
- Köszönöm- töröm meg végül a csendet, majd a kezem leengedve a doktorra nézek, aki csak mosolyogva biccent egyet.- Köszönjük.
- Tudja, azért nem bántam meg soha, hogy ezt a pályát választottam- kezdi, tekintetét Nash-re, majd rám fordítva.-, mert ha valamit, hát ezt érdemes csinálni. Látni, ahogy emberek életét mentjük meg...
- Mindenki hálás a munkájukért- mondom a szemébe nézve, mire még szélesebben elmosolydik, az apró ráncok összefutnak a szeme sarkában.- Varázslat, amit itt művelnek.
- Ó, nem, Emily. A varázslat a maguk kitartó szerelme.
Meghökkenek a megfogalmazástól, és zavart mosollyal Nash felé fordulok, majd önkéntelenül is a keze után nyúlok.
- Nem is tudom...- tétova mozdulatokat teszek, mire végre rendesen meg tudom fogni a kezét, a mutatóujján lévő műszert kikerülve.
- Komolyan mondom, ahogy nap mint nap bejöttem, és láttam magukat..- a szemem sarkából látom, ahogy hitetlenül megcsóválja a fejét, mire elmosolyodom, továbbra is Nash-t nézve.- Az ember rájön, hogy vannak még ilyen igaz dolgok a világban. Öröm magukra nézni, Emily. Mindketten nagyon szerencsések, hogy itt vannak egymásnak. De Nash biztosan az egyik legszerencsésebb férfi a világon, ezt biztosra mondhatom. Ahogy maga minden áldott nap itt ült mellette, és még akkor is, mikor magának sem lehetett egyszerű...
Megcsóválom a fejem.
- Mindenki ezt tette volna, dr. Beckett.
- Ó, nem, Emily. Egyáltalán nem.
Egy héttel később
Jason sírja előtt állok, fekete ruhában. Az ég világoskék, egyetlen felhő sincs rajta, a nap pedig verőfényesen süt. Hunyorogva a napba nézek, és magamban nyugtázom, hogy méltó nap elköszönni a bátyámtól.
Miután Nash-t kiengedték, együtt kezdtük el szervezni Jason temetését. Anyáméknak nem is kellett szólni, Sam küldött nekik egy levelet, amiben közli velük veszteségüket. Pár nappal a temetés előtt megjelent a kisírt szemű anyám a küszöbön, nyomában a megfakult arcú apámmal, én pedig először azt sem tudtam, mit csináljak. Nash tökéletesen kezelte a helyzetet, bár még mindig nehezen mozgott (a karja egyébként még mindig be van gipszelve, a mellkasán a seb viszont szépen gyógyul, bár gyakran nagyon fáj neki). Anyám egyébként megpróbált kedves lenni, amit viszont sajnáltam, hogy a fia halála kellett ehhez a lépéséhez. A végső simításokat segítettek elvégezni Jason temetésén, beszálltak egy csomó pénzzel, apu pedig Nash-el felhívta Jason néhány közelinek mondható barátját.
- Most pedig megkérném Jason Mare húgát, Emily Mare-t, hogy mondja el búcsúbeszédét- a pap hangja zökkent ki az elmélkedésből. Mély levegőt veszek, és megtörlöm az arcomat, bár nem sírok. Nash-re nézek, aki annyira szívszorítóan tökéletes. Kicsit megnőtt már a haja, így most a homlokába lóg. A kórház óta hízott egy kicsit, az állkapcsa viszont még így is kidudorodik. A napfény megcsillan fekete öltönyén, a fehér gipsz pedig egyáltalán nem teszi bénává a megjelenését, épp ellenkezőleg. A szemembe néz, miközben a szél megfújja a haját, ő elmosolydik, a háttérben pedig a zöld gyep tökéletes keretet ad neki. Biztatóan megszorítja a kezem, mire én is elmosolyodom, és a magassarkúmban elmanőverezek a kis emelvényhez. A pap is rám mosolyog, majd lelépve az emelvényről, felsegít. Megköszönöm, és az emberek felé fordulok. Minden könnyes tekintet rám szegeződik. Anyura nézek, aki szakadatlan sír, de mintha büszkeség csillanna a szemében, ahogy rám néz. Aztán apura nézek, aki féloldalasan elmosolydik, és hagy egy kövér könnycseppet legördülni az arcán.
- Jó napot!- szólok esetlenül a mikrofonba, majd egy göndör tincset, amit az arcomba fúj a szél, a fülem mögé igazítok.- Köszönöm, hogy ennyien eljöttek.- kis csendet tartok, és a sírgödör felett álló fekete koporsóra nézek, ami roskadásig van virágokkal.- Mikor Jason-nel fiatalabbak voltunk, a bátyámnak megvolt az a szokása, hogy édességet süt nekem. Persze, borzalmas cukrásznak minősült, állandóan odaégette a muffinjaim- könnyes szemmel felnevetek, mire az emberek velem nevetnek. Anyu maga elé mered, sejtem, mire gondolhat.- Aztán egyik nap mégis sikerült egy annyira finom muffint csinálnia, amire még mindig emlékszem. Csokidarabos muffin volt. Neki is ízlett egyébként, és sokáig mondogatta, hogy "ilyen jót többé nem fogsz enni, Em"- újra nevetnem kell, mire szintén nevetés hallatszik, sírással vegyülve. Nash elkapja a tekintetem, én pedig szeretetteljesen rámosolygok.- Még mindig emlékszem, mennyire boldogok voltunk, mikor olyan muffint csinált. Együtt törtük hozzá a csokit, együtt kevertük össze a hozzávalókat.. Jason szerette mondogatni, hogy egyedül csinálta, de ez nem így volt. Én mindig segítettem neki.- elhallgatok egy másodpercre, és újra a sírra nézek.- Igazad volt, Jas. Tényleg nem ettem olyan finom muffint, soha az életben. De tudod, miért? Mert azt te csináltad- elmosolyodom, mire egy könnycsepp a számra hull.- Te csinálod a legistenibb muffint a földön, Jason Mare. És tudod, mi jut még rólad eszembe? A napfény. A szél.- egy kósza szellő újra meglengeti az összegyűltek haját, mire elmosolyodom.- A kis, bolyhos felhők. A zöld fű. Az illatok. Jason, mindenhol ott vagy. Minden nevetésben, az otthoni párnákon, plédeken...- megrázom a fejem.- Anyuban. Apuban. Bennem. Nash-ben. Te vagy a boldogság, Jason Mare. Az egész lényed maga volt a boldogság, és nem tudom elégszer megköszönni, hogy jelen voltál az életemben. Illetve, itt mindenkiében- újra az emberekre nézek, akik meghatódottan figyelik a koporsót, mintha Jason bármelyik percben kimászhatna belőle.- Nagyszerű ember vagy. Azért nem mondom, hogy voltál, mert bárhol is legyél most, biztos vagyok benne, hogy hatalmas, és tökéletes ember vagy, még most is. De tudod, mit sajnálok egyedül? Hogy miért vagyok mérges rád, Jason?- újra a bátyám felé fordulok, a mosolyom elhalványul.- Hogy nem tartottad be az ígéreted. Mikor legutoljára láttalak, azt kértem tőled, vigyázz magadra. Vérzik a szívem, amiért majd a gyerekeim nem ismerhetnek meg, Jas. De hogyan tudnék haragudni rád, amikor tisztában vagyok vele, hogy embereket mentettél meg?- Nash-re nézek, aki ekkor megtörli a szemét, én pedig büszkén elmosolyodom.- Köszönöm, Jason. Szeretlek, tesó. Mindig is szeretni foglak. Te vagy az én csokidarabos muffinom.
A kis monológom végeztével lebicegek a pódiumról, odalépkedek a koporsóhoz, és letérdelek mellette. Mosolygok, de a könnyeim most csak úgy ömlenek. Remeg a kezem, ahogy a fekete blézerem belső zsebébe nyúlok, és előhúzom belőle a kedvenc közös képemet Jason-nel. Utoljára kinyitom, megnézem, milyen boldogan nevetünk egymásra, miközben egyforma karácsonyi pulcsiban ülünk a hatalmas karácsonyfánk előtt, és újból melegség önti el a szívem. Szipogva összehajtom, majd hosszú puszit nyomok a képre, és becsúsztatom a koporsó résén, majd végigsimítom a fényes felületet.
- Ez legyen a tiéd, Jas. Mindig melletted leszek.
Egy ideig még ott maradok Jason mellette, majd az arcomat törölgetve feltápászkodom, mikor két árnyék jelenik meg mellettem. Anyu zokogva magához ölel, én pedig szorosan magamhoz szorítom. Apu minket ölel át, és hallom, ahogy sír. Végül anyu Jason koporsójához fordul, és lehajolva megsimogatja a simára csiszolt tetejét.
- Sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy kimaradtam az életedből, kisfiam- suttogja, ekkor azonban megfogom a vállát. Könnyeivel küzdve rám néz, nekem pedig megszakad a szívem, hogy így kell látnom.
- Anyu- kezdem.- Jason is azt akarná, ha megbocsátanál magadnak. Szeretett téged.
- De sosem voltunk ott- remegő kézzel megtörli az arcát, mély levegőt vesz, és újból sírni kezd.- Borzalmas szülők voltunk, Emily. Kihagytuk az életét, nem voltunk részesei.. fogalmunk sem volt, milyen ember.
- Nagyszerű ember- dörmögi apu, mire mindketten ránézünk. A koporsót bámulja, majd felénk fordul.- Remélem, egyszer majd megbocsájtotok nekünk, Emily. Őszintén remélem.
Elmosolyodom, és újból könnyek gyűlnek a szemembe. Utálom, hogy mindehhez a bátyám halála kellett. Egy pillanatra látom magam mellett a bátyámat, ugyanolyan kék felsőben, és szürke nadrágban, ami akkor volt rajta, mikor utoljára láttam. Rám vigyorog, és öröm csillan a szemében. A haját fújja a szél, majd pár pillanattal később őt is tovább fújja.
- Mi már megbocsájtottunk, apu. Mindketten.