Leengedem a hajsütővasat, így az utolsó tökéletesen hullámos lokni langyosan csapódik a vállamnak. Leellenőrzöm a sminkem, felkenek még egy kis rúzst, és a ruhámat megigazítva kimegyek a fürdőből. Az ezüst ruhában olyan ünnepélyes hatást nyújtok, mintha valami gálára mennék, nem pedig csak a szüleimet várnám haza.
A magassarkúm moton hangon kopog a frissen kitakarított konyha csempéin. Nash sötét alakja ott sürög, mikor pedig tekintetét végigfuttatja a felsliccelt alsórészén a ruhának, ezzel alaposan megnézve csupasz combomat, a szemébe lógó haján keresztül rám vigyorog.
- Miből lesz a cserebogár..
- Mintha nekem nem kellene meglepődnöm- felvont szemöldökkel felé biccentek, miközben bekapok egy szem szőlőt. Nash valóban kitett magáért, az öltönye eszméletlen jól áll neki. A fekete csokornyakkendő kiemeli arca szögletességét, és mivel kérésemre kiszedte a piercingjét, az arca még letisztultabbnak néz ki. A haját a fodrásza felnyírta oldalt és hátul, míg fönt ugyanolyan hosszúra hagyta, így igen erőteljesen a homlokába lóg, de basszus. Így még jobban néz ki.
- Mikor is jönnek?- félrelépve utat enged a szakácsnőnek, akit az utolsó pillanatban sikerült felvennem, nagyjából négy napja.
- Körülbelül két óra múlva- felelem kimérten, majd kisétálok a teraszra. Nash zsebre rakott kezekkel jön utánam, és összevont szemöldökkel fürkész. Idegesen megforgatom a szemeimet.- Most meg mi van?
- Ritka pillanatok egyike, amikor a nagyszerű és tökéletes Emily Mare-t feszültnek látom, és emberi érzéseket vélek felfedezni rajta- közelebb hajol, mire a fejemet rázva hasba vágom. Nash nevet, majd a kezét kivéve a zsebéből, megtámaszkodik előttem a korláton.- Csak viccelek. Minden oké?
- Persze- hamis mosolyt villantok rá, de ő már sajnos túl jól ismer, és csak hallgat. Felsóhajtok.- Jó, hát eléggé ideges vagyok. Azt akarom, hogy minden jól menjen, hogy békén hagyjanak végre, és hogy megint balettozhassak, bár az utolsó nem lehetséges, de csak ezt akarom.
Pár pillanatig csend van, majd Nash a karomat megragadva magához húz és szorosan átölel. Egy ideig nyugton maradok a karjai közt, mert azért tényleg nagyon jól esik, de végül elhúzódom és elkezdem a hajamat igazgatni.
- Minden rendben lesz- újra zsebre vágja a kezeit, és a távolba néz. Az idő kezd hideggé válni, így lehelete fehér ködként gomolyog felfelé.- Nem ismerem a családodat, de végtére is, annyira nem lehetnek borzalmasak.
- Majd meglátod- jegyzem meg keserűen, majd megdörzsölöm a hidegtől libabőrös felkaromat.- Oké, lassan nem ártana bemenni. Bármikor megérkezhetnek...
Amint ezt kimondom, megszólal a csengő. Nyelek egy hatalmasat, és a hideg ellenére lever a veríték. Vagy másfél éve nem láttam anyámékat, de a fene sem gondolta volna, hogy ilyen hatást tud gyakorolni rám a puszta gondolatuk is.
- Hé- Nash megragadja a vállam, és aprót szorít rajta.- Ne most blokkolj le. Gyere.
Bekormányoz az étkezőbe, én pedig azonnal elkezdem pofozgatni magam. Amint meghallom anyám hangját, már csak egy apró levegővételre van szükségem, hogy összeszedjem magam. Nash a konyhapult elé áll, nekem háttal, én pedig magamra aggatom azt a tökéletes arckifejezést, amire anyám mindig is tanított.
Magassarkú cipő kopogása töri meg a csendet, ami ezúttal nem az enyém.
- Emily, mintha egy kicsit elhanyagoltad volna ezt a házat.
Aztán belép az ebédlőbe.
Elegáns és gyönyörű, pont, ahogyan emlékeztem rá. A haja sötétfeketén burjánzik a feje tetején, de magasra kötötte, így csak néhány tincs lóg az arca körül. Kék szemeit már ráncok szegélyezik, de valahogy ez sem tud csorbítani szépségén. A száján az emlékezetes bordó rúzs van, gyémánt fülbevalói még a hülyéknek is egyből leadnák a drótot, miszerint gazdag emberrel van dolga. Nadrágkosztümöt visel, fekete magassarkúval, borítéktáskával a jobb kezében, fensőbbséges tartással, és olyan arckifejezéssel, ami bárkiben félelmet keltene.
Mögötte az én mindig csöndes apám lép be az ajtón, meleg barna szemei kedvesen villannak rám. Széles válla mára kisse meggörnyedt, bozontos haján azonban nem fogott az idő vasfoga.
Hiába, a szüleim úgy néznek ki, mint eddig bármikor.
- Emily- anyám végignéz Nash éppen megforduló alakján, de tekintete rám villan.- Milyen csinos vagy.
- A számból vetted ki a szót- jegyzem meg hidegen, és Nash mellé sétálok. Nem igen tudok elvonatkoztatni, mennyire csodásan fest öltönyben, de mikor a szemembe néz, őszintén megkönnyebbülök.- Anyu, Apu. Hadd mutassam be nektek a barátomat, Nash-t. Nash, ők itt a szüleim, Amanda és Charles Mare.
Nash egyik széles tenyerét a derekamra csúsztatja, finomat szorít rajta, míg előrehajol, és illedelmesen kezet fog a szüleimmel.
- Igazán örvendek- mondja féloldalas mosollyal, aztán visszahúzódik mellém.- Kedvesem, nincs még kész az ebéd? Elég ideje főzik már.
- Egyetértek- biccentek, és kezemet finoman Nash vállára teszem. Ahogy természetességgel rám emeli a szemeit, olyan bensőséges pillanat alakul ki, hogy hallom, amint anyám élesen beszívja a levegőt.- Megnéznéd, hogy állnak odabent? És ha készen vannak, hozzák is ki, rendben?
- Rendben- biztatóan mosolyog, majd egy gyors puszit nyom a halántékomra, és már megy is.
- Addig üljünk le- az asztalra mutatok, és igen erősen remélem, hogy elkészült már az ebéd. Bár délután fél öt lehet, akkor is ebédnek tituláljuk.- És, mi újság veletek?
- Emily, pontosan tudod, hogy rád vagyunk kíváncsiak- anyám elhelyezkedik, és szálkát keresve a terítékben, minden végigpásztáz.- Mesélj. Mesélj, mi Nash foglalkozása.
Lenyelem, ami először eszembe jut, és egy tökéletes mosolyt felvéve megigazítom a hajam.
- A szüleinek bankjai vannak, a félév végén pedig néhány ebből az övé lesz.
- Igen?- apu próbálja oldani a feszültséget.- Merre vannak bankjai?
- Nagy-Britanniában és Új-Zélandon- felelem természetesen, aztán Nash lép be az ebédlőbe, nyomában a szakácsokkal, akik a kaját hozzák.
Leül mellém, és széles mosolyt villant. Bal kezét a combomra teszi a terítő alatt, mikor pedig a szakácsok elmennek, anyuékra néz.
- Elcsíptem a beszélgetés végét- vallja be, és lopva rám pillant.- Úgy látom, Emily már beszámolt maguknak a munkámról.
- Igen, elmondott dolgokat- anyám felhúzott szemöldökén látszik, hogy gyanakszik.- Ezek szerint sokat kell utaznod.
- Így van- leveti a zakóját, és bátorítóan néz anyámékra.- De próbálom úgy rendezni a dolgaimat, hogy minél több időt tölthessek Emily-vel.
- Ez rendes tőled- mondja apu, és ösztönösen, a várakozást megunva szed magának a tésztából.- Nagyon rendes tőle, nem, drágám?
Anyu le sem veszi a szemét rólam, a tekintetével szinte lyukat fúr belém. Állom a pillantását, mikor pedig apu oldalba könyökli, megrebben, és megköszörüli a torkát.
- Igen, nagyon rendes.
Ragyogóan Nash-re mosolygok, ő pedig óvatosan rám kacsint. El kell folytanom a nevetésem, ezért csak megszorítom a térdét az asztal alatt.
Az ebéd szerű vacsora végeztével anyu leteszi a pezsgős poharát, és hátradől a székén. Tudom, hogy a harcnak még nincs vége, és hogy anyám a végére tartogatta a kegyelemdöfést. Mély levegőt veszek, remélhetően úgy, hogy az asztal másik oldala ne vegye észre, de Nash felfigyel rá, és észrevétlenül megfogja a kezem.
- Khm- a füle mögé tűri egyik hajtincsét, majd szárazon folytatja.- És hogy áll a balettos karriered? Ha jól emlékszem, hamarosan lesz az a vizsgád...
- Már volt- segítem ki, mire leheletnyi megdöbbenés suhan át az arcán.
- Ó, igen? Nem tudtuk...
- Persze, megértem- keserűen elmosolyodom, a szemem sarkából pedig látom, hogy apu lesüti a tekintetét.- Semmi gond.
- És? Hogy sikerült?
Nash Martin
Tudom, tudom, tudom, hogy ez a kurva balett Em réme. Már éppen kezdi megszokni a tánc nélküli életet, erre megjön az anyja, aki még azzal sem tisztelte meg, hogy elmenjen megnézni a vizsgáját, és a balett felől érdeklődik. Em arcán a rezdülést csak én látom meg, egy pillanat az egész. Legszívesebben magamhoz ölelném, és elküldeném a szüleit valahova, de amint ezt végiggondolom, Emily szólal meg.
- Nos, jól- feláll, köhint, és elkezd fel-alá járkálni.- Vagyis, ahogy nézzük.
- Emily, az ég áldjon meg!- az anyja feltűnően forgatja a szemeit, mire a férje megnyugtatóan a vállára teszi a kezét.
- Szívem.
- Charles, hagyj már!- lerázza magáról a megnyugtató kezet, és feláll.- Emily, valamit eltitkolsz előlünk. Ismerlek, mint a tenyeremet, nem tudsz átvágni!
- Honnan ismernél?- Em szemei könnyekkel telnek meg, amitől összeszorítom a szám, és erős önuralomra van szükségem, mielőtt felborítanám az asztalt.- Honnan ismernél?!
- Ne emeld fel a hangod, kisasszony!- az anyja kiabálása igen kellemetlen. Erre már Charles is feláll.
- Amanda, nem ezért jöttünk ide. Fejezd be, elég legyen- haragosan néz a feleségére, ám Amanda továbbra is szikrázó szemekkel méregeti a lányát.
- Mi ez a szemtelen magatartás? Hova lett a lányom?- a nő hangja több oktávot emelkedik, ahogy pedig Em-et ismerem, nem fogja hagyni magát.
- Miért gondolod, hogy ismersz?- az első könnycsepp utat talál magának gyönyörű arcán, én pedig úgy érzem, itt az ideje nekem is felállni. Védelmezőn Em mellé lépek.- Ne merd azt gondolni, egy percig se!
- Kikérem magamnak ezt a hangnemet!- az anyja szinte köpi a szavakat.
- Te kérsz ki magadnak bármit is?- Em könnye felszivárog, helyét a jól ismert vadság veszi át.- Te? Jézusom!
- Mire véljem ezt a viselkedést?- Amanda teli tüdőből ordít. Összeakad a tekintetem Charleséval, aki finoman megrázza a fejét, jelezvén, most ne szóljak közbe.- Ilyen sok idő után hazajönnek a szüleid, és te ilyen viselkedést tanusítasz? Szép, mondhatom. Erre tanítottalak én?
- Te nem tanítottál engem semmire!- fröcsögi Em, nekem pedig finoman meg kell fognom a szoknyája szélét, nehogy átugorjon az asztalon.- Itt hagytál, elmentél, soha, de soha nem foglalkoztál velem! Nem is ismersz! Honnan tudhatnád, mikor milyen az arcom? Mikor tüdőgyulladásom volt, akkor is csak a nevelőnőim voltak mellettem, annyit sem törődtetek velem, mint egy rohadt szennyessel!- Charles arca fájdalmasan megrándul, ám mikor Amanda rezzenéstelen fejére nézek, nem tudok sajnálatot érezni irántuk. Emilynek mindenben igaza van, ezért hagyom, hadd adjon ki magából mindent.- Egyszer sem láttatok balettozni, még arra sem vettétek a fáradtságot, hogy elgyertek a vizsgámra. Rengeteg új esélyt adtam nektek, bíztam abban, hogy egyszer másként alakulnak majd a dolgaink. De ti minden próbálkozásomat félraraktátok, nem értetek rá, vagy mittudomén. Jasonnel mikor beszéltetek utoljára?
- Jason teljesen más tészta- Amanda a zavar szikráját sem mutatja.
- Hogy lenne már más tészta?- Emily szinte sikít. Ujjaimmal átkulcsolom a karját, és figyelmeztetően megszorítom.- A testvérem! A fiatok! Tudjátok egyáltalán, hogy mi van vele? Mert az, hogy engem leszartok, az egy dolog, túlteszem magam rajta. De hogy az egyetlen fiatokkal, aki ráadásul nap, mint nap az országért harcol, nem törődtök... ehhez csak gratulálni tudok.
- Emily...- Charles halkan, bocsánatkérőn sóhajt. Em könnyes szeme rávillan, majd vissza az anyjára.
- És tudjátok mit? Már táncolni sem fogtok látni többé- az értetlen pillantásokra elmosolyodik, és gyilkos tökéletességgel lehalkítja a hangját.- Mert gallyra ment a bokám. Kaput. Többé nem táncolhatok. Remélem, egyszer majd rájöttök, mit veszítettetek el.
Míg Charles arca majd kettéhasad a bűntudattól, addig Amanda egyetlen érzelmet sem mutat. Emily kimerülten a konyhapultnak támaszkodik maga mögött, én pedig elé lépek.
- Kislányom..- szól az anyja, de úgy érzem, mára már elég volt.
- Elnézést, de szerintem elég mára a drámából- megindulok feléjük, és jomodorúan a kijárat felé terelem őket.- Ha máskor, nyugodt körülmények között szeretnének meglátogatni bennünket, szívesen várjuk önöket, de most talán mindenkinek jobb, ha elmennek.
Amanda fapofával húzza fel a kabátját, majd felém fordulva torkot köszörül.
- Bocsáss meg, amiért egy ilyen csúnya civakodásnak voltál tanúja.
Azzal kimegy.
Charles hatalmas tenyerével megpaskolja a vállam, és bánatos szemekkel néz rám.
- Jó fiú vagy, Nash- halványan elmosolyodik.- Tudom, hogy sok mindent rosszul csináltunk Amandával, már ami a gyerekeinket illeti, de sajnos nem tudjuk visszacsinálni.
- Legyenek nagyon büszkék a lányukra- mondom halkan, és megszorítom Charles vállát.- A legcsodálatosabb ember, akit ismerek.
- Igazán szereted?- ráncos szemeibe nézve egyszerűen nem tudok hazudni. Annyi hazugság volt a mai estén, hogy már igazán muszáj egy kicsit őszintének lennem.
- Mindennél jobban.
Szélesen elmosolyodik, és bizalmasan közelebb hajol.
- Bármily kevés időt töltöttem vele kiskorában, ahogy rád néz, abból látszik, hogy odavan érted. És az anyja is, valamint én is büszke vagyok rá. Mindkét gyerekünkre büszkék vagyunk, de az időt nem tudjuk visszafordítani. Hidd el, fiam, mi szenvedünk ettől a legjobban.
Visszamegyek a konyhába Em-hez, aki fásult tekintettel mered a semmibe. Amint mellé lépek, ösztönösen a karomba férkőzik, én pedig szorosan magamhoz ölelem. A homloka a nyakamhoz préselődik, és egyből észreveszem, mennyire forró. Eltolom magamtól, és két kezem közé fogom az arcát- a szeme ijesztően csillogott.
- Jól vagy?
- Miért?- kérdi rekedten, mire a homlokához érintem a szám.
- Csak mert körülbelül 39 fokos lázad van.
Em lehunyja a szemét, és kínjában elneveti magát.
Ahogy megint hozzám bújik, olyan gyönyörű, hogy egy másodpercig el sem hiszem, hogy tényleg létezik.
És hogy tényleg szeretem.