*Dia*
Ott állt előttem, viszont tekintetünk nem találkozott akkor még. A tanár összehívott mindenkit egy kis csoportba, akaratom ellenére is odapillantottam felé. Az egyik alkalomkor egymásra néztünk egyszerre, és így észrevett és amilyen gyorsan csak lehetett visszafordítottam előre az arcomat. Csoda, hogy a nyakam nem rándult meg ettől a mozdulattól. Tenyerem izzadni kezdett és szívverésem gyorsabb tempóra váltott. Nem hallottam miket beszél a tanár nekünk, én csak néztem előre. Hogy válthat ki ilyet belőlem csak felé néztem? Akárhányszor oldalra fordítottam a fejemet engem pásztázott. Kényelmetlenül éreztem magamat, amit barátnőm érzékelt. Finoman oldalba bökött majd motyogott. Azt se értettem jelen pillanatban, egyszerűen semmilyen akkori információ nem ragadt meg benne, ezért háromszor kellett elismételnie magát.
- Rosszul vagy? Olyan fehér vagy és remegsz.
- Csak maradj mellettem mindig, jó? - kicsit megrémisztettem ezzel a kijelentésemmel, de rábólintott.
A diáktömeg szétoszlott a feladatukra, mi meg ott álltunk tehetetlenül.
- Mivel önök nem figyeltek, így kettejüknek kell megoldaniuk a feladatokat. - közölte a fizikatanárom és nyomott a kezembe egy papírt rajta kérdésekkel.
Tabhita elolvasta az első kérdést és megindult, én meg frusztrálva lépdeltem utána. Nem voltam olyan állapotba, hogy egy kérdést is felfogjak. Az ugyanúgy megszeppent fiú még mindig csak nézett, próbáltam nem vele törődni és minden lépését követni.
-Pszt. Dia.-suttogta egy hang a nevemet, amitől kirázott a hideg.
Mikor megláttam, hogy Taylor az, akkor újra. Nem törődtem vele, viszont egy lépést sem tudtam tenni előre, mert meghallottam, mikor teljes nevemen szólított. Még soha nem szólított azon.
- Szia. - tettem karba kezemet, viszont nem fordultam felé, képtelen lettem volna azokba a szemekbe nézni.
- Sok ideig gondolkoztam, hogy mit tegyek..
- Térj a lényegre. - próbáltam flegma lenni vele. Egy kicsit már nekem is fájt, ahogyan ennyire lekezelően sikerült.
- Légy szíves ne légy ilyen. Nekem ez fáj. - magyarázatától felkaptam a vizet.
- Még hogy én ne legyek ilyen? Te hogy viselkedtél velem több, mint egy hónapja? Szerinted az nekem nem fájt? - próbáltam suttogva kiosztani, mert nem szerettem volna, ha mindenki minket nézne, de barátnőm felfigyelt ránk.
- Ohh, téged nem ismerlek. Tabhita.-mutatott a velem szembe lévő fiúra, majd nyújtotta jobb kezét ezzel megszakítva a kirohanásomat.
- Taylor. - ráztak kezet, mire én megforgattam a szemeimet.
- Nem lenne baj, ha elrabolnám egy kevés időre Dia-t? - ráztam a fejemet Tabhitának, bíztam benne, hogy megment, viszont ellentettje történt.
- Persze. Vidd csak, úgyse tudom most hasznát venni. - küldött felém egy bíztató mosolyt, amitől nem lett jobb semmi.
Mivel nem vagyok jártas ezen a hegyen, amire nagy nehezen felértem, ezért Taylorra hagyatkoztam. Lehet, megint megbánom, hogy adok neki egy esélyt ezzel, viszont elveszni nem akartam.
- Ha azon töprengsz, hogy eltévedünk, ezen ne aggódj. Milliószor voltam már itt. - mosolygott le rám, de én nem tudtam sehogy sem mosolyogni. Nem ment.
- Nagyszerű. Hova megyünk? - kérdeztem unottan.
- Mutatok egy helyet. - elkapott a déjá vu érzés, már egyszer eljátszotta ezt.
Követtem őt már egy jó ideje és valahogy már nem is voltam feszült. Sokáig sétáltunk, már azt hittem átvert, mikor megállt. Meg kellett hagyni, hogy a kilátás valami eszméletlen volt. Máshol is az volt, de ott ahol mi álltunk látni lehetett mindent. Álltunk egymás mellett és gyönyörködtünk a látyványban.
- Figyelj, sajnálok mindent. Meg szeretném beszélni veled a történteket, mert ez így nem mehet végtelenségig. - egy kis csend után kifakadt.
- Bocsánatot szeretnék kérni az előbbiért, nem gondoltam át neked mennyi fájdalmad okozhattam. Az igazság az, hogy nem vagyok boldog és azért kerestelek fel, hogy tudjam legalább te tényleg az vagy-e. Jártam ma Nashville-ben is csak már nem voltál ott az öcséd tájolt el, hol is vagy pontosan. Elfelejtette ő is, hogy épp az álomvárosodban vagy és nem messze vagy tőlem. - fejezte be és a végén megfogta mindkét kezemet.
Az igéző barnaszemeivel nézett és várta a válaszomat. Képtelen voltam egyből lereagálni a hallottakat két ok miatt. Az egyik, tehát nem boldog és ezek szerint látta, hogy beszíveztem a képét, a másik, hogy kétszer megjárt egy majdnem 4 órás utat repülővel miattam, hogy lásson. Nagyot sóhajtottam és rávettem magamat, hogy megöleljem, amilyen szorosan csak tudom. Karjai derekamon pihentek az enyéimet nyaka köré fontam, így tudtam volna maradni órákig. Soha nem tett még értem ennyit senki.
- Sajnálom, hogy ma olyan bunkó voltam. - suttogtam.
- Megértem, semmi ahhoz képest, hogy én mit tettem veled. - simított végig tenyereivel hátamon.
- Még mindig haragszom egy kicsit azért, de idővel talán elmúlik. - húzódtunk el agymástól.
- Tudom, de igyekezni fogok. - húzott magához egy újabb öleléshez.
- Csak hogy tudd, még nem volt ilyen barátom, aki ennyit megtett volna értem. - böktem vállba.
- Megéri egy ilyen barátért. - bökött vissza.
- Nem kéne menned? Lehet, már nagyon keresnek. - igaza volt Taylor-nak, de nem akartam itt hagyni ezt a csodás helyet.
- Még egy kicsit maradjunk. - mondtam.
- Már megint rossz vagy. - csóválta a fejét, mire csak egy grimaszt kapott tőlem.
Elkezdtünk beszélgetni számtalan dologról és szóba jött a bungee jumping is, hogy milyen lenne innen ugrálni. A beszélgetésünket diáktársaim nevetései zavarták meg, akik épp erre jártak. Kérdezték, hogy nem megyek-e velük. Sajnáltam ott hagyni Taylort, de ő is mondta, hogy menjek, nehogy újra leszidjanak. Elbúcsúztunk egymástól, majd még visszafordultam felé.
- Ráérsz ma este? - még én is meglepődtem magamon, hogy én kérdezek ilyet tőle.
- Neked mindig. - nevetett és megbeszéltem vele, hogy akkor írok neki.
Visszaértünk a találkozó helyre, ahol az összes csapat a megbeszélt időpontra kellett vissza érnie. Nahát, én azt se tudtam, hogy csapatban kellett volna dolgozni. Mi értünk vissza leghamarabb, ahol az a tanár, aki adta nekem a feladatlapot megkérdezte, hol hagytam társamat. Nagyon jó kérdés volt, mert én se tudtam merre is van, ezért csak hebegtem-habogtam, majd megérkezett a keresett személy egy másik csapattal.
- Dia és én külön csapatba csatlakoztunk be az út során, ugye? - vigyorgott rám, mire én csak hevesen bólogattam, mint egy kutya. Biztos idiótán nézhettem ki, szerencsémre többet nem kérdezett egy tanár sem.
Újabb eligazítás után, hogy milyen program lesz még ma, leültünk pihenni. Nem nagyon voltam fáradt másokkal ellentétben, akik tényleg kihasználták a túrát, míg én békülgettem.
- Dia. - húzta el az a-t a végén Tabhita. Tudtam mire kíváncsi így elkezdtem neki automatikusan mesélni a legelejétől az egészet, csak hogy tiszta legyen neki minden.
- Jézusom, nektek össze kéne jönni. - az éppen számba lévő vizet kiköptem azonnal.
- Az szóba se jöhet. Most békültem ki vele és a történtek után én meg se merném próbálni. - töröltem meg közben számat.
- Jaj, fogadjunk ez csak azért volt, mert mindketten egymásba zúgtatok és elkaptatok egy kis féltékenységi rohamot egymásfelé. - legyintett és kérdezősködött még Taylor-ról. Inkább ráhagytam ezt az összejövős témát, mert ebben eléggé erőszakos tud lenni barátnőm és nem szerettem volna vitatkozni vele.
Jól esett, hogy valakinek elmesélhettem ezeket az öcsémen kívül. Apropó, amint hazaértem kinyírom azt a szétszórt törpét, de előbb megölelgetem.
----------------------------------------------------------------------
Hey, hey!:)
Egy nagyobb szünet után meg is lennék az új résszel. Sajnálom, hogy aki nagyon várta az csak ilyen későn tudta elolvasni. Remélem azért tetszett, hagyjatok magatok után nyomot.♡
Szép hétvégét mindenkinek. xx