Past and present: Múlt és jelen
Rose Davis~
-Hol szerezted ezeket a sérüléseket?-kérdezte Newt, miközben ellátta szemem alatt felszakadt bőrt. Egy arcizmom megrándult, és Dawnra néztem.
-Leestem a lépcsőn.-válaszoltam hamar, talán már túlságosan is gyorsan. Newt összevonta a szemöldökét, és úgy tekintett rám.
-Dawn, kimennél kérlek? Beszélni szeretnék Rose-al.-létett egy kicsit távol tőlem, majd hagyta, hogy leugorjak a vizsgálóasztalról. Egy pultnak dőlt, és összefonta maga előtt kezeit, majd egy nagyot sóhajtott-Scott is járt hozzám, hasonló sérülések miatt Rose. Nincs azzal semmi baj, ha nem akarod elmondani, mert tudom, hogy mi történik a ház fala mögött. Csak szeretném, ha megosztanád ezt valakivel. Mert nem tesz jót neked, ha magadban tartasz dolgokat.-fogta meg vállam-És ha bármi baj van, tudd, hogy rám számíthatsz.-mosolyodott el halványan. Hálásan néztem rá.
-Köszönöm Newt.-mondtam, majd elléptem tőle, és kimentem a hátsó ajtón. Kezeimre fókuszáltam, ám ahogy felnéztem észrevettem, hogy Dawn mellett más valaki is állt. Egy olyan valaki... akinek nem biztos, hogy látnia kellett volna így.
Harry Styles~
Ahogy megpillantottam Őt, minden szavam elállt. A monokliból a szeménél, és a felrepedt alsó ajkából nem mertem semmi jóra sem következtetni. Inkább az ellenkezőjére. Valami rossz történt. Valami rettenetes.
Ahogy észrevett, szemei kitágultak, és karjaival körülfogta magát. Dawn csak nézte a jelenetet és fogalma sem volt arról, hogy mi történik köztünk. Bár... én sem voltam vele teljesen tisztában.
Sebesen indultam meg felé, felemeltem állát, majd fejét forgatva, néztem sebeit. A düh, és a védelmezni vágyás egyvelege keveredett bennem, és fogalmam sem volt, mivel szüntethetném meg. Szemeiben félelmet véltem felfedezni, úgy ahogy szívdobogása is ezt árulta el. Pár kérdés motoszkált a fejemben.
Ki tette? Miért tette? És én miért nem vettem észre tegnap este?!
-Rose...-leheltem magam elé. Elrántotta fejét, és lehajtotta azt. Lábait bámulta, és erősebben fogta át magát.
-É... én m... meg tudom magyarázni.-mentegetőzött azonnal. De nem kellett. Ahogy végigpörgettem minden egyes dolgot, amit Scott mondott, amit hallottam, vagy ami abból engedett következtetni, hogy Rose ennyire félénk, csak két személyre tudtam gondolni. A szüleire. Ismét... ismét bántották.
-Felesleges.-mondtam, és a dühtől elhomályosított látással indultam meg az autóm felé. Muszáj volt kitisztítanom a fejem... le kellett nyugodnom, különben más dolgok is kiderülhettek volna ma. Hirtelen egy gyenge szorítást éreztem meg kezemen.
-M... mit akarsz tenni?-kérdezte csendesen, de aggodalmat sugárzó tekintettel. Ahogy felé fordultam, szinte egy másodperc töredéke alatt múlt el minden dühöm.
-Amit már rég meg kellett volna tennem.-szűrte fogaim közt. Pillantása szívbe markoló volt. Félt. Félt attól, hogy talán magára hagyhatom, attól hogy megutálom. Attól...hogy elmondom másnak. Ezer s ezerféle érzelem kavargott bennem, amit nem tudtam hova tenni. Csak szerettem volna Őt a karjaimba zárni, és el sem engedni. Soha...-A szüleid veszélyesek Rose.-suttogtam erősen artikulálva. Íriszei kitágultak.
-Nem értem miről beszélsz.-suttogta maga elé. Összepréseltem ajkaim. Ezt nem kellett volna elmondanom igaz?
-Tudom, hogy a szüleid bántanak, Rose. A hülye is kitalálta volna. Mikor tegnap hazavittelek, csak a szüleiddel voltál összezárva, reggel pedig kapucniban jöttél. Nem volt olyan nehéz kitalálni mi is történt.-mondtam, már nyugodtabban. Szemeibe könnyek gyűltek, én pedig nem tudtam mit tehetnék.
-É... én...-képtelen volt egy értelmes mondatot kinyögni, ez pedig még inkább elterelte a figyelmem a szüleiről. Elterelte, hisz szinte előttem hullott darabokra. Hirtelen felindulásból, karjaimat köré fontam, és magamhoz öleltem Őt. Apró termetével elveszett ölelésemben. Mellkasomba fúrta fejét, és felzokogott. Már bántam, hogy nem maradtam vele ott tegnap este, és nem hagytam, hogy rájöjjön arra, hogy ott voltam vele. Bántam, hogy képtelen voltam segíteni neki, és hogy még akkor is, ott is képes lettem volna kitépni a szülei torkát.
-Sss....-simogattam haját, és próbáltam megvigasztalni. A szívem egyre nehezebb lett minden elhullott könnycseppel. Pár perc után elvált tőlem könnyeit törölgetve.
-Eláztattam a pólód.-nyúlt mellkasomhoz, majd megpróbálta megszárítani az eláztatott anyagot, de nem ment neki. Halványan elmosolyodtam zavarán, és egy puszit nyomtam homlokára. Dawnra néztem, aki még mindig ott állt az ajtóban ahol hagytuk.
-Menj nyugodtan, hazaviszem.-szóltam, majd előre tessékeltem Rose-t. Dawn bólintott, megölelte Rose-t, majd elköszönt, és beszállt a kék autójába. Kinyitottam Rose-nak az anyósülés ajtaját, és megvártam míg beszállt. Én is bepattantam a volán mögé, és elindítottam az autót. Az utunkat csendben tettük meg. Mindegyikünk a gondolataiba merült, és csak néztünk ki a fejünkből.
Lazán fogtam a kormányt, és mentem az ismerős úton. Ahogy bekanyarodtunk az erdőbe, úgy húzódott egyre jobban össze Rose. Az ablakon bámult ki, és nézte az elsuhanó fákat. Úgy éreztem, hogy tudom kell miért történ az ami, de nem akartam erőltetni, hisz elmondja ha szeretné.
-Tudom, hogy magyarázatot akarsz.-szólalt meg halkan, mikor megpillantotta a házukat. Leparkoltam egy fa mellett, és leállítottam a motort.
-Inkább csak várok arra, hogy mikor veszed a bátorságot és mondod el önszántadból.-fordultam felé. Haja keresztezte arcát, míg hosszú, fekete szempilláit lehunyta. Arca eltorzult egy pillanatra, de hamar rám nézett.
-Apa kiakadt, mert későn értem haza, és a igazgató is felhívta, hogy nem voltam iskolában.-lehelte maga elé. És akkor leesett. Az én hibámból verték meg. Az én hibámból vannak most fájdalmai. Miattam szenvedett.
Ledöbbentem.
-Rose é... én... nem akartam. N... nem tudtam, hogy ez lesz...-most én nem tudtam kinyögni egy értelmes mondatot sem. Csak a kormány felé fordultam, rátettem kezem, majd hátra hajtottam fejem. Szemeimet összeszorítottam, és megpróbáltam uralkodni magamon-Sajnálom.-suttogtam magam elé.
-Nem a te hibád.-rázta meg fejét, és jobban összehúzta magát.
-Ne mond ezt. Ha nem viszlek el, akkor nem lenne most ez a helyzet! Most nem lenne összeverve az arcod, és nem lenne összevagdosva a kezed!-kiáltottam, és a kormánynak döntöttem fejem. Amint rájöttem, hogy mit mondtam, azonnal összepréseltem ajkaim, és vártam. Semmi válasza nem volt, a néma csenden kívül. Beletúrtam hajamba, és kinéztem a szélvédőn.
-Honnét tudsz te erről?-kérdezte csendesen. Bizonytalan volt. Nem értettem miért, de az volt.
-Tudod egy csuklószorítóval nem biztos, hogy minden heget, amit ejtesz el tudsz rejteni-emlékeztem vissza, az egyik órára, ami észrevettem kezén a sebeket- Ha túl sok van, akkor pedig még a csuklóvédő sem segít.-ráztam meg fejem.
-Nem tudsz te semmit.-horkant fel, és elfordította a fejét.
-Többet tudok mint hinnéd. És nem csak neked vannak olyan hegek, amiket nem tudsz eltüntetni.-mondtam, majd felhúztam dzsekim ujját, és megmutattam, a már rég beforrt, de még mindig élesen kivehető karcolásokat-És ez még csak az egyik a sok közül.-gondoltam itt arra a rengeteg sebre, amely testemet csúfította. Scott mindig azt mondta, hogy ezt a csatában szeretnem. Azt, hogy én már megjártam a háborúmat. De mennyire tévedett akkor...
-Nem tudtam, hogy...
-Igen, tudom.-mondtam. Kiszálltam, a kocsiból, majd ajtót nyitottam Rose-nak. Félve kiszállt-Holnap találkozunk.-mondtam rá sem nézve, majd hagytam, hogy elmenjen mellettem.
Becsuktam az ajtót, majd utána néztem, és megvártam míg eltűnik a ház falai között. Amint ez megtörtént, ökölbe szorított kezemet elengedtem, és hagytam, hogy le csorogjon róla a vér. Meghosszabbodott karmaim olyannyira belemélyedtek a húsba, hogy a vörös folyadék szinte megállíthatatlanul folyt le tenyeremről. Az autóval nem törődve, minden dühömmel, és szívszorongásommal együtt, neki lódultam, majd hirtelen átváltoztam. Így, farkasként folytattam utam a semmibe. Csak futottam, mintha üldöztek volna. Bár üldözött is valami. A múltam...