*Dia*
"Nem hittem volna, hogy valakiért képes leszek ezt tenni. Átléptem a határt, de csak miatta."
Míg a taxira vártam megszámlálhatatlan alkalommal hűlt meg bennem a vér. Mióta apám kikölcsönzött itt Houstonba egy fekete nagy Range Rovert mindig megijedek a többi ugyanolyan autótól. Kísért engem. Szerintem elkapott valami üldözési mánia. A hotelnél, amint beértem Taylort kerestem. Azt írta itt lesz, lent mire ideérek. Nem megyek fel hozzá, nem akarok tolakodó lenni, így vártam. Vártam addig, míg a tűrőképességem tudott.
- Nem hiszem el. - fújtam ki nyugtalanul a levegőt, majd a lépcsőhöz indultam. Azonban valaki megfogta a kezemet.
Tudtam, hogy Ő. Valahogy éreztem azt a bizsergető érzést megint.
- Gyönyörű vagy. - engedett el, utána egy szál vörös rózsát adott át nekem.
Lefagytam és egy köszönömöt suttogtam el neki.
- Hát te sem panaszkodhatsz. - dadogtam össze-vissza utalva a külsejére.
- "Dia, te idióta."
Megindultunk a szálloda étterme felé. Nagyon elegáns volt minden csak én éreztem magamat egy kisporszemnek.
- Valami baj van? - érdeklődött Tay.
- Olyan furcsán érzem magamat. Nem idevalónak.
- Hidd el te vagy itt a legszebb. - nézett körbe, majd egy pincér állt elénk és elvezetett az asztalunkhoz.
Ámuldozva néztünk jobbra-balra, mikor összeért tekintetünk elnevettük magunkat. Úgy nézelődtünk, mintha még nem láttunk volna ilyet. A vacsora befejeztével elmentünk ki sétálni a hatalmas hoteludvarra. Káprázatos volt a sötétben megvilágítva minden. Elértünk egy gyönyörű szökőkúthoz is.
- Csináljunk képet. - szólalt fel Taylor lelkesen.
Felsegített a szökőkút peremére, mivel a magas sarkúban nem a legjobban megy a járás, mégis valamiért ezt választottam a mai estére. Pechemre megcsúsztam és ha Tay nem ránt vissza beleestem volna a vízbe, ahogy a kezemből kieső rózsa tette, sajnos. Viszont így meg elég közel kerültem Taylorhoz.
- Sajnálom a ró..-megcsókolt. Rövid volt, de azok a bizonyos pillangók nagyon feléledtek bennem.
- Nem, én sajnálom. - szólalt meg miután elváltunk egymástól.
-Nézd.. nem gáz.. Hanyagoljuk. Rendben?- beszéltem össze-vissza.
Igazából meg akartam beszélni ezt, de valahogy még sem.
- "Mi volt ez?"
- Van kedved tovább sétálni?
- Persze. De akkor nem csináljuk meg azt a selfiet, amit annyira akartál? - kérdeztem.
Próbáltam oldani a bennem keletkezett feszültséget, de valahogy nem sikerült. Miért csinálta ezt majd miért kért bocsánatot? A fiúk miért ilyenek velem? Olyan sok kérdésem volt, amire nem kapok biztos választ. Megcsináltuk a képet, sőt többet is, viszont most Taylor mögött álltam és a vállába kapaszkodtam. Zavarban voltam.
- Köszi, hogy elkaptál, a frász jött rám hirtelen.
- Rám is. - nevetett kínosan. Érzem rajta, hogy ő se így akarta ezt.
Sétáltunk még egy darabig, de az öltözékembe már kényelmetlenül éreztem magam. Nem vagyok hozzászokva az elegáns darabokhoz. Hosszútávon kikészülök bennük. Megbeszéltük, hogy nála fent átöltözök, ahogy ő is. Azt a ruhát vettem fel, ami eredetileg rajtam volt, mikor leindultunk kosarazni Elliottal. Ebből eszembe is jutott, hogy meg kéne kérdeznem minden rendben van-e. Csakhogy azt nem félig meztelenen kellett volna tennem, amikor nem volt rajtam nadrág.
- Ha esetleg fáznál, és nem lenne.. - nyitott be Taylor a szobájába és megállt mondanivalója közbe.
Annyi szerencsém volt, hogy az ágyán ültem, így nem teljesen látott, viszont észrevette, hogy nincs rajtam nadrág.
- Uhmm ... azt hittem a fürdőben vagy, mert kopogtam és nem jött válasz. - magyarázkodott.
- Semmi baj. Az én hibám. - legyintettem és ő kiment, hogy nyugodtan öltözzek tovább.
Fogalmam sem volt, hogy mennyire lehettem piros, de egy kaméleon megirigyelhetett volna engem az biztos. Tudhatnám ennél kínosabban is érezni magamat az ő társaságába?.
- "Dia, te szerencsétlen."
Miután felkaptam magamra a ruháimat, kiléptem a szobából és Taylor is elment átöltözni. Addig én megkerestem a többieket, mert a saját társaságomba és gondolataimba belepusztultam volna. Bekopogtam a legbiztosabb helyre, ahonnan a legnagyobb zaj szivárgott ki. Mikor mondták, hogy nyugodtan, be is nyitottam. Érdekes látvány fogadott. Hunter és Aaron egymást dobálták a párnákkal, így én Blake mellett foglaltam helyet, aki szintén a szobában volt még. Udvariasan érdeklődött, hogy hogyan érzem magamat. Válaszoltam neki, majd megmutatta a musical.ly-jét, mert fogalmam sem volt mi az. Éppen néztünk egy vicceset, mikor benyitott Taylor. Mindenki ránézett, ő közölte, hogy indulhatunk. Nem tudom miért sietett ennyire, de inkább szót fogadva mentem utána és köszöntem el a fiúktól.
- Mit csináltatok? - csukta be maga mögött a szobaajtót.
- Mire gondolsz? - húztam fel érthetetlenül a szemöldököm.
- Hát Blakekel.
- Csak videókat néztünk. - nevettem, mire egy rövid oké válasz érkezett.
- De elmondanád, miért sietünk ennyire és most miért viselkedsz furcsán? - karba tettem a kezeimet és vártam, de erre csak megrázta a fejét.
- Te most .. Féltékeny vagy? - mentem közelebb hozzá.
- Mi? Dehogy csak nem tudom, meddig maradhatsz, mert nem mondtál semmit. Még el tudnánk menni a pár közeli helyre.
-Ne aggódj, van még időm. - pillantottam rá a telefonomra.
Minden esetre nem csak én voltam furcsa este, hanem Taylor is. Egyszer még nyugodt volt, utána ideges lett. Még hogy a lányokon nem lehet kiigazodni. Leértünk a lépcsőn kis idő után, mivel nem megyünk soha többet lifttel és ezt meg is fogadtuk. Az utolsó foknál megtorpantam. Egy ütemet, mintha kihagyott volna a szívem abban a pillanatban. Bíztam az öcsémben, viszont éreztem, hogy nem lesz minden rendben. Az apám állt a recepciónál és egy ott dolgozóval beszélt. Inkább már kiabált.
- Nem jössz? - fordult hátra felém Taylor. A szemem előtt legyezkedte a kezét
- Hahó, Dia.
- Nadia! Hogy volt merszed ezt megtenni és még Elliotot is belerángattad a saját szarságaidba. Adtunk nektek elég bizalmat úgy hiszem, te meg eljátszod az összeset. Átlépted a határokat lányom. - halkult el apám.
Csak a földet mertem nézni, a saját szégyenembe süllyedtem el Taylor előtt, sőt mindenki előtt, aki a hallban volt.
- Apa én..
- Azonnal szállj be a kocsiba. - mutatott az ajtó felé.
Szólni akartam újra neki, de megint rám parancsolt. Már csak azon imádkoztam, hogy a mellettem álló értetlen fiút ne ossza ki. Ő nem tehet semmiről. Apám megfogta a csuklómat és szinte elvonszolt onnan. Szerettem volna beszélni és elmagyarázni mindekettőjüknek, viszont nem mertem megszólalni. Nem a félelemtől, hanem a szégyentől. A szálloda ajtajában, amin biztos, hogy utoljára léphetek be még hátra fordultam, ahhoz a fiúhoz, akit lehet, utoljára láthatok. Még mindig dermedten állt ott, amitől elkapott a sírás. Eltátogtam neki egy sajnálom-ot és már indultam is tovább.
- "Nem. Én sajnálom." - ez a mondat járt végig visszafele vezető úton a fejemben.
A kocsiban hátul ültem és mivel sötét volt sírtam. Legszívesebben üvöltöttem volna apámmal, de magammal is. Idióta voltam és elszúrtam minden esélyemet. Ezután, hogyan állok Taylor elé, ha még láthatom személyesen. Biztos vagyok benne, hogy ezt nem úszom meg sima büntetés nélkül. Apám soha nem akarta azt, ami nekem jó. Ha már picit boldog voltam az sem tetszett neki. Neki nem voltam az egyetlen lánya, neki csak egy lány vagyok az édes, pici fia mellett. Muszáj lesz valahogy helyre hoznom mindent. Az én hibám.
- Sajnálom. - suttogtam.
------------------------------------------------------------------------------------------
Sziasztok, drága olvasók!:)
Volt egy kis szünet bevallom, de tudjátok. Suli=Káosz. Remélem jobban megy nektek, mint nekem. Kitartást a hétre. Remélem tetszett annak is, aki már hiányolt egy kis kémiát a történetből. (jut eszembe kéne tanulnom arra is)
Köszönöm, hogy elolvastad. Ha bármi véleményed van csak jelezz szavazással, illetve kommenttel. xx