Két hét telt el.
Két keserű és unalmas hét.
Két hét anélkül, hogy akár egyszer is láttam volna Nash-t, vagy a kocsimat.
Reggel kilenckor csokis müzlit szopogatok a fényes márványpultnál, a hajam még vizes a reggeli hajmosás miatt, a kanalam zaját pedig egyedül a délelőtti híradó csöndes hangjai szakítják meg. A szürke pizsama felsőm háta teljesen átázott a hajamból csöpögő víz miatt, én viszont lusta vagyok előkeresni a hajszárítót.
A bokám egy ideje már nem fáj, de balett még mindig nem jöhet szóba- igen, megpróbáltam. A doki nem ismer, azért hihette azt, hogy mint valami Szűz Mária lánya, nem fogok táncolni többé. Már másnap elmentem a próbaterembe, hogy teszteljem, de mikor a második spiccnél úgy éreztem, leszakad a bokám, beláttam, hogy hanyagolni kéne.
Felállok a bárszékről, és a mosogatóba rakom a kiürült tálamat. A távirányítóért nyúlok, hogy kikapcsoljam a tévét, amikor egy ismerős arc villan fel a képernyőn.
- Börtönbe került a többszörösen körözött Nash M.- mondja a nő, én pedig összevont szemöldökkel feljebb hangosítom a tévét.- A fiatal bűnözőt többszöri lopás és egy emberölési kísérlet gyanúja miatt csukták le.
Megjelenik a felvétel, amelyen Nash arcát eltakarják, és bilincsben bevezetik a bíróságra. Közelebb lépek a képernyőhöz, az arcom felpezseg, és furcsán izzadni is kezdek. Mi a szar...?
Azt sem tudom, mit csinálok, amikor felrohanok a lépcsőn, és a szobámba beérve rekord gyorsasággal kibújok a pizsama felsőmből, felrángatok magamra egy melltartót és valami elfogadható ruhát. A nagy rohanásban még a hajam is megszárad, mikor pedig a táskámat felkapva az utcára érek, arcon vág a tény, miszerint nincs autóm.
Sietve indulok meg a belváros felé, útközben pedig az elmaradt cipőkötést is megcsinálom.
A méregdrága órámon ötpercenként ellenőrzöm az időt. Igazából nincs miért sietnem, Nash valószínűleg úgyis ráér még egy ideig.
A börtönt nem kell sokáig keresnem, ugyanis a szüleim elég embert juttattak már ide ahhoz, hogy pontosan tudjam a helyét. Régebben bejártam, és bocsánatot kértem az igazságtalanul elítéltektől. Nekik nem lett jobb, de az én lelkiismeretem tisztább lett. Oké, volt, hogy az óvadékot is kifizettem, de az csak a legritkább esetekben fordult elő... Jó, majdnem mindig.
- Jó napot- odalépek a pulthoz, ahol ugyanaz a nő ül, aki két éve is. Elővarázsolom a felsőbbrendű tartásom, és fagyos mosolyt villantok a hölgyre.
- Miss Mare, miben segíthetek?- mondja köszönés helyett. Bizonyára sejti, mi ügyben járhatok itt.- Óvadékot szeretne letenni?
- Pontosan- a táskámat a pultra rakom, és alig láthatóan kifújom magam.
- Most kit csukattak le a szülei?- kérdezi dölyfösen, és miközben megrázza a fejét, ugrál a kontya.
- Nem ők- előveszem a vastag pénztárcámat, és kipattintom a patentot.- Egy barátomat szeretném kihozni.
- Ne kíméljen- hatalmas kebleivel a monitor felé fordul, és téglalap alakú szemüvege fölül pislog rám.
- Nash Martin- mondom határozottan. Karla leereszti sonkás karjait, és felvont szemöldökkel végigmér.
- Ugye tudja, hogy Martin-t nem lesz egyszerű kihoznia?
- Karla- előveszem az anyámtól tanultakat, és a pultra könyökölve közelebb hajolok a golyóálló üveghez.- Ugye tudja, hogy ki vagyok?- mielőtt megszólalhatna, folytatom.- Ki fogom hozni a barátomat, még akkor is, ha ez 10 millió dolláromba kerül, érti?
- Nos- visszafordul és megszeppenten ütögeti a billentyűket.- Nagyjából tényleg annyi lesz.
Nem mondok semmit, hanem előkeresem a bankkártyámat, amire anyuék minden hónapban több millió dollárt töltenek fel. Karla tovább csapkodja a billentyűzetet, majd pár perc múlva felém fordulva sóhajt egyet.
- 4 millió dollár.
- Húzza le- benyújtom a kártyát a kis ablakon, Karla viszont továbbra is felhúzott szemöldökkel néz.
- Plusz alá kell írnia néhány papírt...- oldalra nyúlva elém tol egy papírt és egy tollat. Odafirkantottam a nevem néhány vonalra, és tűkön ülve várom, mit szól Karla. Leellenőrzi, és elém csúsztat még egy okmányt.- Ezzel aláírja, hogy csak saját felelősségre hozza ki az elítéltet.
- Rendben- lehelem, és felkanyarítom a nevemet.
- Ha tehát bármi probléma lesz, önt vonják első sorban felelősségre.
- Értettem- határozottabban benyújtom a bankkártyámat, Karla pedig, mivel látja, hogy nem tud lebeszélni, sóhajtva elveszi és lehúzza.- Köszönöm.
- Várjon itt, beszólok az őröknek- a műanyag székek felé mutat.- Pár perc múlva kivezetik.
- Rendben- hálás mosolyt küldök a nő felé, aki kifejezéstelen arccal nyúl a vonalas telefon után.
Nash Martin
Hátravetem magam a kőkemény matracon, és letüdőzöm a dohos szagot.
Utálom ezt a szar helyet. Minden büdös és kemény, ráadásul a megizzadt börtöntöltelékek miatt zuhanyozni sem mehetek el, nehogy elém dobjanak egy szappant. Micsoda szemétdomb.
Már vagy négy napja nem ettem semmi rendes kaját, ugye a fürdés is almás volt, a magánszférámról már ne is beszéljünk, mert az teljesen tönkrement ez idő alatt. Itt az életem még szarabb lett, amióta pedig valami gyilkossági kísérletet is rám akarnak bizonyítani, cinkosként vigyorognak rám a tetovált tagok az ebédlőben.
Tetű John, sikerült rám kennie.
- Martin- egy őr lép be a vasajtón, én pedig kíváncsian felülök.
- Igen?- ösztönösen felállok, mire felém nyújt egy bilincset. Látogatóm jött? Ki a halál?
- Letették az óvadékot- mondja, miközben a csuklómra kattintja a hideg fémet.
Kis híján összeesem. Ki tette volna le? Jézus, az egy vagyon lehetett, az emberölési kísérlet nem piskóta. Az őr kivezet a cellából, végig a hosszú folyosón. Valószínűleg undorítóan gúnyos lehet a mosolyom, amivel a többi gyökeret megajándékozom, de nem tudok megálljt parancsolni a mimikámnak. Az őr több rácson átvezet, míg kiérünk a hatalmas hallba. Ösztönösen valamiféle ismerőst keresek, aki letehette az óvadékot, de nem találok semmit.
Aztán egyszer csak egy nő áll fel az egyik műanyag székről. A terem végében van, így alig látom az arcát. Mikor azonban közelebb ér, már nem is arra figyelek: drága óra csillog a kezén, a lábán mégis kopott Converse van. A farmernadrágja már távolról is úri szagot áraszt, attól függetlenül, hogy szanaszét van szaggatva. Hófehér, kissé elegáns ing teszi hivatalossá a megjelenését, a derekára lelógó kócos fekete haja pedig elegánssá varázsolja.
Ahogy két lépés távolságra ér, teljesen és kétséget kizáróan tudom már, hogy ki ő. Emily.
- Köszönöm- egy mosolyt küld az őr felé, aki lekattintja a bilincset a csuklóimról.
Hitetlenül nézek a lányra, aki kék szemeit most rám villantja. Gyönyörű. Egyik fekete szemöldökét felvonja, én pedig megdörzsölöm a borostát az államon.
- Én...- fingom sincs, mit mondjak. Már kezdtem beletörődni az időtlen ittlétbe, erre..
- Ne mondj semmit- mondja hidegen, de meleg mosoly bujkál a szája szegletében.
- Szóval megint látlak, balerina- végül mégis elmosolyodom, ő pedig ravasz fintort vág.
- Ahogy mondtad, rosszcsont.- átdobja a haját a válla fölött, majd megfordul és int, hogy kövessem.- Nem vagy egyedül.